A következő sorokban egy cikkre reagálok - már amennyiben reakciónak lehet nevezni egy blogbejegyzést, hiszen nem egyenesen az adott internetes honlap cikkírójának készül. Azt Szerencsére azonban ismerek olyat, aki megteszi ezt helyettem, csak küldené már el a válaszát :)
Kocsis Péter Me(le)goldóképtelenség c. cikke a Kultúrparton elég sok kérdést vetett fel egyszerre. Barátaimmal - igen rendezetlenül - át is rágtuk némelyiket.
Igyekszem sorra venni a legfontosabbnak tűnő pontokat:
kevés olyan ország van a földkerekségen, ahol a homoszexuálisok felvonulása ne váltana ki heves ellenérzéseket is (Athéntól Varsón át egészen Párizsig), amelyek tettlegességig fajulnak.
Ez azért túlzás. Athénban, Varsóban és Párizsban ugyan nem voltam melegfelvonuláson, Madridban és Bordeaux-ban azonban igen. Tavaly Madridban a kutya se próbált meg köveket kivakarni a földből, és más tettlegességre sem lettem figyelmes - sőt ellentüntetőkre sem. Lehet, hogy azért, mert kétmillióan (!!!) voltunk. A bámész tömeg inkább mosolygott, ha egyáltalán zavarba jött a felvonulástól. Ez azonban részletkérdés a cikk egésze tekintetében. Csak az alapállítást találtam kissé elnagyoltnak és tendenciózusnak. Sebaj, menjünk tovább.
(Kép: EurOrgullo 2007, Madrid)
Anélkül, hogy bármely térfélen állnék, első gondolatként annyit, hogy szerintem vannak, akik jogosan értetlenkednek: miért pont ők? Miért pont így? Talán megalázzák őket, talán minden és mindenki ellenük van, talán tiporja őket jog és a közvélemény? Nos, aligha.
Ezen a ponton azt hittem, én értelmezem rosszul a fenti mondatokat, úgyhogy elolvastam még háromszor. Miért pont mi? Először is azért, mert világviszonylatban nézve a felvonulás hagyomány. Ha Amerikában a hetvenes években a családanyák vonultak volna fel magasabb gyes/gyedért, majd Európába is belopózott volna e szokás, ma a nyugdíjasok vetnék fel - jogosan? - a kérdést, miért pont a családanyák vonulnak fel. A hagyományokon túl ott van az, hogy valóban nincs mindenki ellenünk, és talán nem tipor el minket az egész közvélemény, mégis... Kapott már családanya olyan névtelen levelet a postaládájába, hogy "megdöglötök, családanyák"? Mert én már kaptam olyat, hogy "megdöglötök, buzik!" Sőt, kutyaszart is kaptam már a bejáratom elé, meg fel is firkálták a postaládámra szép nagy alkoholosfilc-betűkkel, hogy BUZI. Pedig nem szoktam se tangában, se rózsaszín műbránert lóbálva vonulni a körfolyosón (megjegyzem: a melegfelvonuláson sem, mert ízléstelennek tartanám, akármilyen izmos legyek is). Innentől kezdve úgy hiszem, jogos felháborodással megyek ki az utcára felvonulni. Ugyanolyan jogom van a boldogsághoz, mint a családanyának. És van miért küzdenünk. Igenis, küzdenünk kell az elfogadtatásunkért. Senki nem fogja ezt megtenni helyettünk.
Az elmúlt időszakban a jog területén valóban értünk el eredményeket - nevezetesen a bejegyzett élettársi kapcsolatra gondolok. Ettől azonban még nem fogok könnyes szemmel köszönetet mondani a honatyáknak (akik mellesleg egy KDNP-kezdeményezésre még simán visszavonhatják a törvényt), mert úgy érzem, a minimális jogainkat vívtuk ki ezzel. Nagyon örülök neki - de miért lennék hálás?
No de hadd idézzek tovább:
Ha élettársi kapcsolatot engedélyeznek, azonnal házasságért kiáltanak, és persze, ha már házasság, akkor gyermek. De miért?
Miért kiáltunk házasságért, gyermekért? Azt hiszem, azért, mert teljes életet élnénk. Nagy rákfenéje a meleg kapcsolatoknak, hogy nehezen teremthető meg a perspektívájuk. Nem hiszem, hogy létezne bármiféle "érzésbeli különbség" egy nő-férfi, illetve egy férfi-férfi, nő-nő viszonyban. A legtöbb kapcsolatnak - a szenvedély egy-két éves csillapodását követően - szüksége van olyan perspektívára, ami által a két ember közös célt találhat és amely túlmutat a két egyénen. Legyen ez közös vállalkozás, elvi militantizmus, vagy éppen gyermekvállalás. Azon tanakodom, vajon sok heteroszexuális pár van-e, amely túléli, ha valamelyik fél miatt nem lehet gyermekük, és vajon ha nem örökbefogadnak, "helyettesíthetik-e" a gyermek által nyújtott egyértelmű perspektívát valami mással. Valami azt súgja, a kapcsolat e hiánytól sokkal sérülékenyebb. Ezért akarnak a melegek gyereket. Hogy teljes életet élhessenek. Mert teljes értékű emberek, teljes értékű vágyakkal. Az ember pedig olyan, hogy ha valamire vágyik, minden tőle telhetőt megtesz a vágya teljesülése érdekében.
Sokan persze azonnal azt válaszolnák erre, hogy "na de akkor buzi lesz a gyerek is!" Ennél nagyobb badarságot keresve se találnék (na jó, ez csak retorikai fordulat, badarságból mindig lehet nagyobbat találni). Én vajon miért lettem meleg, ha egyszer a szüleim megrögzött heterók? Nem eszik olyan forrón a kását. Amerikában már készültek tanulmányok. Ezek azt mutatják, a gyermek szexuális orientációját semmiben nem "hajlította el" a tény, hogy homoszexuális pár mellett nőttek fel. Az emberek félelme tudatlanság, nem áll mögötte megalapozott tudományos álláspont. Az előítéleteket pedig nem érdemes túlzottan komolyan venni.
"Jézusnak is két apja volt" - a cikkben is szereplő transzparens-idézet belőlem röhögést váltott ki, amikor megláttam. Úgy gondolom, ezt hívják egyszerűen úgy, humor. Emellett pedig Kocsis Péter fordítása pontatlan, és e pontatlanság itt nem jelentéktelen. A transzparens úgy szólt: "Jesus had two daddies too". Azaz: "Jézusnak is két apucija volt." Azt hiszem, nem véletlen, hogy nem az erősen vallásos konnotációjú father szó szerepelt ott. Úgy látszik, mégis igaz: szélsőséges helyzetekben nincs helye a humornak. Amikor viszont nincs többé humor, nincs érdembeli vita sem. Kár.
(Kép: humor a vérkatolikus Spanyolországban: "A nemi erőszak ellen: kötelező homoszexualizációt!")
No de menjünk tovább:
A büszkeség, a méltóság menete. Miért kell éppen ezeket a szavakat (ki)használni? Én nem vagyok büszke arra, hogy heteroszexuális vagyok, és nem is ettől van méltóságom, ha van.
Igen, a büszkeség, a méltóság menete. Etimológiailag persze sosem stimmel egészen, ha egy idegen nyelvből fordítunk le egy szót (jelen esetben: pride), de azért itt többről van szó. Nem arra vagyunk szerintem büszkék, hogy melegek vagyunk. Az egy puszta tény, és ezért első ránézésre teljesen jogos a másik oldal álláspontja: "én sem vagyok büszke a heteroszexualitásomra". A nézőpont azonban nem azonos. Én arra vagyok büszke, hogy a többség ellenérzéséből fakadó nyomással szemben is fel merem vállalni, hogy meleg vagyok. Szembe merek nézni mások megvetésével. Ennyi. A heteróknak nincs mit felvállalniuk. Az ő részükről tehát valóban értelmetlen lenne a büszkeség. Jó, könnyű nekik.
Akik megjelentek a homoszexuálisok felvonulásán, egyik vagy másik oldalon, azok véleményem szerint egyfajta szélsőséget képviseltek.
Én felvonultam, mégsem érzem magam szélsőségesnek. Nem várok többet a városi életem kapcsán, mint a heteroszexuálisok. Nem akarom senkinek a gyomráig tolni a nyelvemet a Nagykörúton. A felvonulással annyit szeretnék elérni, hogy ne csak az év egyetlen napján mehessek végig félelem nélkül az utcán kézenfogva a kedvesemmel. Tényleg olyan sok ez?
Zárásként pedig:
Szerintem kis hazánkban bőven akadnak tényleges hátrányos megkülönböztetések, az élet minden területén, és egyelőre vannak fontosabb megoldandó problémák, mint a homoszexuálisok házasodhatása.
Már akinek. Fura csúsztatás egyébként a felvetés. Attól, mert vannak nagyobb problémák, ezzel nem foglalkozhatunk? A társadalom nagy részének problémái az enyémek is. Plusz van a homoszexualitásból adódó probléma (amely egyébként nem is annyira az én problémám, hanem azoké, akiknek bajuk van az én homoszexualitásommal. Nekem nincs bajom vele. De ebbe most nem megyek bele.) Mi lenne a megoldás? Az talán, hogy egyéb problémák miatt erről most nem beszélünk? Erre csak azt tudnám mondani: a társadalom átlagánál én még rosszabb helyzetben vagyok, mert nem élhetem meg a szerelmi életemet annak teljességében. Oldjuk meg tehát először ezt, mert én még "súlyosabb helyzetben vagyok" az életem feszültségmentes megélése kapcsán, mint az "átlagemberek". Folytassam még a buta méricskélést, mi van előrébb és mi hátrébb? Azt hiszem, a kérdésfelvetés balgasága már így is világos.
Remélem, kritikám nem bántó (már ha valaha is eljut Kocsis Péterhez). Igazából tényleg köszönettel tartozom, amiért felvetette e problematikus pontokat. Mert a legrosszabb a jelenlegi helyzetben, hogy nincs értelmes párbeszéd, az ő írása pedig remek alapot jelent egy jó kis kocsmavitához, aminél jobb formájú vita szerintem nincs is a földön. Az előző években nem volt botrány a felvonulás körül, mert az emberek a tabuk védelme mögé menekültek. Emiatt inkább egy légüres tér vett minket körül. Örülök, hogy a mostani helyzetnek köszönhetően e légüres tér megtelik levegővel - még ha egyelőre kicsit záptojásszaga van is. Azt hiszem, ez a valós "társadalmi integráció" folyamatának első lépése.
Az utolsó 100 komment: