A múlt héten láttam Euripidesz tragédiájának, az Oresztésznek Alföldi-féle rendezését a Nemzeti Színházban. A darabot már régebben el szerettem volna olvasni, már azért is, mert Jonathan Littell, amerikai-francia regényíró Goncourt-díjas második könyve, a Les Bienveillantes az anyagyilkos Oresztészt a bűnéért üldöző Erinnüszök - bosszúistennők - alakjára épül. Az egészen merész, sőt hajmeresztő Littell-regény (amelyről a meleg vonatkozása tekintetében talán írok majd egy posztot, noha a könyv magyar fordítása egyelőre nem jelent meg) főhőse, Maximilien Aue egyfajta modern Oresztész, náci tiszt a szovjet fronton (majd 1944-ben Budapesten, ahol az Astoria-hotelben száll meg!).

Alföldi rendezése azért lepett meg, mert nem számítottam arra, hogy Oresztész és jóbarátja, egykori bajtársa, Püladész között ennyire - mai szemmel mondjuk úgy - zavaros viszonyt fogok látni. Püladész Oresztész nővérének, Elektrának a jövendőbelije, és Oresztész hű barátja, aki a rendezésben egészen a testvérpár közé vonódik: pártfogójuk, jóformán csendestársuk a bűnben, sőt több annál.

Egyrészt az anyagyilkosságtól felkavart Oresztész, aki az őrület határát súrolja, hiszen a fent említett istennők szállják meg elméjét, másrészt a rendkívül magányos Elektra, aki mindent megtenne, hogy felszabadítsa testvérét, harmadrészt pedig Püladész, aki az egyiknek barátja, a másiknak szeretője, különös érzelmi háromszögbe kerül, és közös jelenetük már-már édeshármasba torkollik a színpadon. Felmerült bennem, pusztán Alföldi extravaganciája áll az ábrázolás hátterében, vagy valami összetettebb jelenségről, történelmi háttérről is tanúskodik.

Ami a testvészerelmi utalást illeti, a főhősök helyzetében meglehetősen hitelesnek találtam a "zavart": nincs kire támaszkodniuk, az őrült helyzetben és a halál árnyékában a határok átlépése elképzelhető. Mit keres azonban e képben Püladész szenvedélye, amely nem pusztán jövendőbelijére korlátozódik, de a jóbarátot is mágneses mezejébe vonzza? 

Persze máris a görögök barátságképénél kötünk ki, amely nem elég, hogy meglehetősen összetett volt, nem határolta el egymástól mai értelemben a testi és a lelki, földi és éteri szerelmet, de városállamonként más és más volt. A férfiak közötti intimitás nem pusztán a Lakomában olvasható férfivá avatási folyamat részeként nyilvánulhatott meg egy idősebb férfi és pártfogoltja között, de a bajtársiasság fogalmával is párosulhatott, tehát - mai szóval élve - a homoszexuális viszonynak több formája is létezett. 

Például: "Thébában szintén támogatták a katonák közötti homoszexualitást, hiszen ezáltal fokozni lehetett a harctéri bajtársiasságot. [...] Az ifjak a thébai erők elitjét alkották, akik a khairóneiai csatában szerelmüket védelmezve hullottak el a makedónok csapásai alatt." (Forrás itt)

Noha arra vonatkozóan nem találtam forrást, hogy az argosziak (Oresztészék) hogyan vélekedtek a férfiak közötti testi kapcsolatról (és nem véletlenül nem írok sem melegséget, sem homoszexualitást, mert e mai fogalmak nem alkalmazhatók az egészen másféle viszonyrendszerekben élt antik görögökre), ugyanakkor, ismerve az összetett görög viszonyokat, e ponttól kezdve nem találom öncélúnak Alföldi rendezésének finom utalását arra, hogy Oresztész és Püladész között a bajtársiasság fizikai megnyilvánulással is járt.

A rendezés történelmi-irodalomtörténeti hitelessége annál is erősebb egyébként, hogy a darab végén deus-ex-machinaként megjelenő, ficsúr Apollón és bizarr, rappelő-hippi kara szintén ügyesen jeleníti meg a későgörög dráma, vagyis Euripidesz azon elgondolását, hogy az istenek szava - Szophoklésszal ellentétben - már nem a megkérdőjelezhetetlen igazságtétel, hanem inkább a szeszély megnyilvánulása, amelyben az ember nem több az istenek morbid cselszövéseinek esendő játékszerénél.

Mielőtt tehát bárki részrehajlással és buzireklámmal vádolná a rendezőt, gondolkozzon el rajta, milyen történelmi tényekre és világlátásra alapozza vélekedését.