Úgy látszik, a gyerekkérdés napja van ismét...

Egy kedves külföldi barátnőmmel hosszan skype-oltam. Arra panaszkodott, hogy hosszú évek óta tartó szerelmi kapcsolata stagnál, és párja nem kész arra, hogy családot alapítsanak, miközben ő maga már igazán beért erre, és bár a biztosan ketyegő biológiai órája még nem csörög, ahogyan a vekker szokott reggel hétkor, vagyis elviselhetetlenül, mégis aggódni kezd afelől, nem fut-e ki az időből. Emellett nemrégiben egy meleg barátja felajánlotta neki, hogy ha jobb híján eljön az alternatív megoldások ideje, régi barátságukra és az ebből fakadó mély bizalomra tekintettel ő vállalkozik az apaszerepre. Kedves barátnémat láthatóan összezavarta a nyíltszívű ajánlat, maga sem tudja, mit gondoljon róla. Egy gyermeknek alapesetben az a legszerencsésebb persze, ha boldog szerelmi viszonyba csöppen, ugyanakkor kérdés, hol vannak a hagyományos gyermekvállalás ésszerű határai. Kérdés, a gyerekvállaláskor boldog viszony az marad-e az évek során is. 

Hány olyan esetet hallunk, hogy házaspárok (vagy akár szerelmespárok) a kapcsolatuk rendezése érdekében vállalnak gyereket anélkül, hogy felismernék, kétségbeesett, ezért sikertelenségre ítélt megoldáskeresés áll a döntésük hátterében? Ilyenkor rendszerint nem sokkal a születés után tönkremegy a kapcsolat, és a gyermek a legjobb esetben békésen vándorol a derűs apa és anya között. Hány olyan eset van, hogy egy valóban boldog házasság különböző, nem mindig megmagyarázható okból mégiscsak tönkremegy, és a gyerek a fent említettekhez hasonlóan vándorol apa és anya között? Hány olyan eset van, hogy egy meleg férfi vállalja be a tenyészbika szerepét egy leszbikus pár oldalán, és hárman nevelik a gyereket? Hány olyan nő van, aki teherbe esik, és mivel meg akarja tartani a gyereket, faképnél hagyják, mégis megtartja? És hány olyan, hogy egy nős férfitól esik teherbe a nő, és emiatt kénytelen egyedül megbirkózni a szülői szereppel? No meg hány olyan, hogy anyuka képtelen a gyereknevelésre, ezért a válás után szép lassan apuka lesz a gyereknevelő? Hány olyan, hogy elváltak a szülők, mindketten új partnerre leltek, és a kissrácnak-kiscsajnak egyszerre két apukája és két anyukája lesz? És hányan vannak olyanok, akiknek tönkremegy a házasságuk, de 'a gyerek érdekében' együtt maradnak, és esténként a konyhába zárkózva üvöltöznek egymással, miközben a gyerek abban éli ki a kalandvágyát, hogy kintről hallgatózik, vagy éppen a tévé biztosítja a szelleme exponenciális fejlődését, és természetesen nem is sejti, milyen következményekkel hathat ez későbbi személyiségfejlődésére? Arról nem is beszélve, hogy hányan maradnak félárvák. Az ideális helyzethez képest ezek mind alternatívok. Sokuk rossz, némelyikük azonban akár jó alternatíva is lehet.

Persze - és sajnos - csak többé-kevésbé ismerhetünk a fent említett esetekre statisztikai adatokat. A titkolózás, az alternatív megoldások és a rendhagyó vagy diszharmonikus magánélet kiteregetése igen ritka, hiszen senkinek sincs kedve rosszalló tekintetekkel szembesülni.

Akkor köthetnénk az ebet a karóhoz, hogy "csak örök egységben élő heteró szülők vállaljanak gyereket", ha az egyébként egyre individualistább társadalom képes lenne visszatérni ahhoz a mentalitáshoz, amelyben a templomi eskü nem csak őszinte szándéknak, hanem valóságos törvénynek, szerződésnek minősült. Csakhogy nem efelé tartunk. Mi legyen tehát? A bizonytalansági tényezők nagy száma miatt inkább ne vállaljunk gyereket? Vagy inkább bízzunk abban, hogy adott esetben más megoldások is vezethetnek jó megoldásokhoz, tehát nézzünk a tükörbe, és gondoljuk ki, vitassuk meg, mik lehetnek a teljes emberré nevelés lehetséges határai és kritériumai?

Mindeközben 'all the good people who are washing their cars in their lunchbreak' osztják az észt arra vonatkozóan, milyen környezetben kell felnevelni egy gyereket anélkül, hogy bárki is tudná, valójában mi okoz igazán nagy sérülést, illetve kiteljesedést a gyereknek. Felnő lassan egy egész generáció, akiknek a szülei már nem a hagyományok mentén élik életüket. És mégsem érzelmi roncsok, nem bűnözők, nem aszociálisak, sokan megtalálják a kiegyensúlyozott boldogságot, és még csak a rejtett homofóbia sem érvényesül: ha annyi meleg lenne, mint amennyien csonka, de legalábbis sérült családban nőnek fel, mára legalább minden második szórakozóhely gay klub lenne.

Kérdés tehát (és néhány nyitott családterapeuta és gyermekpszichológus esetleges kommentje nem lenne haszontalan), mennyiben vagyunk képesek eldönteni mi felnőttek - akik nem értünk a saját tudattalanunk nyelvén, és leginkább a társadalmi normákból alakítjuk ki véleményeinket -, milyen körülmények között vállalhatunk gyereket? Hogyan vehetnénk számba a jövő lehetséges útjait, és biztosítani, hogy a szerelmi házasságban született gyermekünknek mindig is biztosítani tudjuk majd, hogy mindennap legalább este hétre otthon legyünk, és kellő időn keresztül beszélgessünk, játsszunk vele?

Az emberek hajlamosak megijedni az ismeretlentől, pedig az élet önmagában is ismeretlen. Egyesek úgy fogalmazzák ezt meg, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha egy férfi és egy nő úgy vállal közösen gyermeket, hogy közben nem alkotnak szerelmespárt, ferdén néznek rájuk, és jön a ponyvapszichológia arról, mi a jó egy gyereknek, és mi nem az. Sőt arról, milyen képet kell mutatni a gyereknek - és ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy a gyerekek nem alulfejlett felnőttek, és sokkal többet látnak, éreznek, mint azt mi, a társadalmi normáktól lebutított felnőttek azt gondolnánk. A képmutatás haszontalan. A kölkök kiszagolják a hazugságot. Talán még azt is kiszagolják ösztönösen, amiről saját magunknak fogalmunk sincs: például azt, hogy a házasságban élő szüleik nem boldogok, vagy hogy a külön élő szüleik boldogok, és csak az számít, hogy stabil szerkezetet biztosíthassanak, ahol van helye apának és van helye anyának. (Vagy két apának és egy anyának, vagy két anyának és egy apának - de erről most nem beszélnék.)

Talán egy a lényeg, vontuk le a bizonytalan következtetést kedves skype-barátnőmmel: legyen akármilyen fiókba tuszkolható az a - nem ritkán változékony - szülői viszony, amelynek kénytelen-kelletlen alárendelve felnő egy gyerek, ha stabilitást lát és érez, nagy bántódása nem eshet. Inkább legyen ez, mint hogy egy rossz megoldás eredményeképpen szülessen meg egy szerelminek nevezett, valójában azonban boldogtalanságot szülő, félelmekből, zsarolásból, függésből és dominanciából táplálkozó viszonyban a poronty.

Emellett pedig eltörpül, hogy akkor anya és apa heteró-e vagy sem. Vagy mégsem?