Az outolásnak több olyan aspektusa van, amelyről nem írtam a múltkor. Nem sokáig húztam a családi coming-outot. Nem tértem ki a biszexuálisokra. Sőt, nem tértem ki a leszbikusokra sem, pontosabban nagyon is férfiszemmel írtam a cikket, egészen egyszerűen azért, mert bár látok nyilvánvaló, nagyon hangsúlyos különbségeket a férfi és a női homoszexuálisok életformája között (erről majd később szeretnék is írni), igencsak szétesett volna az írásom, ha minden lépést női szemmel, női lehetőségként is bemutatok. Meg aztán, a másik nem kérdésében nem is vagyok annyira jártas…

Van azonban egy aspektus, amelyről mindenképp írnék, és tulajdonképpen ezen a ponton álltam meg a múltkor: mi történik azután, hogy már tudja az összes barátunk, hogy melegek vagyunk, mert kezdetben bevallottuk, majd később egyszerűen elmondtuk nekik? (Mielőtt bárki belém kötne: igen, fordítva is történhet a dolog, sőt valaki minden esetben elmondja – mert nincs ezen mit bevallani, blablabla -, mások pedig akármilyen elfogadó közegben is legyenek, irracionális félelmeik miatt minden alkalommal bevallják). Hol van az a pont, amikor már nem érdekes, ki meleg és ki nem az? Erre a kérdésre többek között azért nagyon nehéz válaszolni, mert a melegek nem csak a baráti társaságokban kerülhetnek szóba, hanem (egyre inkább) a közéletben is. Közéleti értelemben pedig akkortól nem érdekes, ki meleg és ki nem, ha teljes a jogegyenlőség. (Repülő sót gyorsan, máris ájuldoznak az olvasók!!!)

Akkor szoktunk coming-outról – előbújásról – beszélni, amikor valaki elmondja egy másik embernek, vagy nyilvánosan felvállalja homoszexualitását.

Valaki úgy tartja (ld. az előző írásaimra érkezett egyes kommentek), neki mindegy, mit csinálnak a buzik mindaddig, amíg a zárt ajtók mögött teszik. Ez legalább kétféleképpen értelmezhető: 1.” Nem zavar, mit csinál a meleg haverom, de ne menjen bele a részletekbe.” Jogos nézőpont, mindenki maga dönti el, mennyire érdeklik mások magánéletének érzelmi-érzéki síkjai, nemi orientációtól jobbára függetlenül; 2. Nem akarom tudomásul venni, hogy vannak melegek. Az én kedélyemet ne borzolják ezzel, sőt egyáltalán ne is beszéljenek róla, húzzák meg magukat, és örüljenek, hogy nem lövik agyon őket!” E második (tovább)értelmezés már nem annyira jogos nézőpont. Nem csak azért, mert ne más döntse el, miről beszélhetek és miről nem, hanem mert itt húzódik meg annak a határa, hogy mi közügy, és mi nem az.

A melegek egy – ki tudja, mekkora – része jogegyenlőségért kiált. Az erre való jogosultságuk sokak számára vitatható, de ettől még tény, hogy kiáltanak. Sőt, mostanában eredményeket is elérnek. (Más kérdés, hogy vajon a civil szervezetek oly’ hatékony lobbizása miatt – muhaha -, vagy inkább azért, mert a politika számára mostanra lett fontos a szavazatuk.) Innentől kezdve pedig a homoszexualitás nem magánügy. Közügyként, politikai sőt gazdasági kérdésként merül fel a jogi helyzetük, mindenkit érint a jogegyenlőségük kérdése, mert az bizonyos mértékben minden állampolgárra hat, és a legbuzgóbban talán pont azok kívánnak ebben állást foglalni (tiltani), akik eddig tudomást sem akartak venni a homoszexuálisok létezéséről. Mert az „abnormálist” jobb nem látni. (Mintha egy halandó blikkre megmondhatná, mi normális és mi nem az, amikor mindenki csak azt találja normálisnak, ami a saját esete, vagy amit nagyon jól ismer. Talán arról van szó, hogy az eddig normán kívül álló betér a normába, és ennek a látványa az attól berzenkedőknek fájdalmas.)

A világ a családtól a barátokon át a nagyobb és különböző típusú érdekközösségeken keresztül terjed a nemzetközösségig (és azon is túl). Az LMBT és a heteroszexuális irányultságú emberek közötti kapcsolatfelvétel a két szélsőséges szinten tűnik a legerősebbnek: míg a magánemberek szintjén remélhetőleg a melegek nagy hányada elindult a coming-out útján (vagyis legalább egy heterónak elmondta már, mi az ábra), a nemzetközösség szintjén pedig kisebbségként a regisztrált partnerkapcsolat bevezetésével komoly előrelépést értek el a jogegyenlőség területén, a kettő között, civiltársadalmi szinten alig van olyan kommunikációs csatorna, amelyen keresztül a különböző érdekcsoportok egymással szemben kifejthetnék a véleményüket, pedig ez politikailag rendkívül fontos lenne. (És a működő melegszervezeteknek a zavaros és végeredményben mellékes prájdüzeneteken túl pont emiatt nagy a felelősségük abban, hogy közel húsz éves létezésük során nem teremtettek semmilyen heteró-homó fórumot.) A heteróknak, ha nincs pár meleg barátjuk vagy családtagjuk, módjuk sincs megítélni, milyenek a melegek, és szabad-e az esetükben pl. örökbefogadást akár fontolgatni, akár mereven elutasítani. Berzenkednek a gondolattól, mert nagy részük csak a sztereotípiákat ismeri, nem pedig a hús-vér embereket. Teljes sötétségben tapogatóznak, csak a szélsőségeket ismerik (amik egyébként heteróban ugyanúgy megvannak). Jó, ha egy-egy internetes fórumon vagy a Szigeten délután ötkor, két horkantás között szóba elegyedhetnek velük. Így meg milyen módon alakíthatnának ki felelősségteljes, felnőtthöz méltó véleményt a melegeket illető – és őket magukat is igen csak érintő - kérdésekben?

Társadalmi szempontból valahol itt kezdődik a coming-out: van egy törvény, amit a melegek evidensnek tekintenek. Nagy részük a további lépéseket is annak veszi majd, ez nyilvánvaló egyrészt a nyugati minták követése miatt, másrészt pedig mert Magyarországon vagyunk, ahol az emberek soha nem veszik észre, amiért köszönetet mondhatnának, és csakis arra érzékenyek, amijük nincs. A másik oldal meg? A jelenlegi állás szerint vagy rábólint a fejleményekre, vagy csak hőbörög. Azt se tudja talán, mit kezdjen a - számára - hirtelen jött előbújással.

Mindenesetre – akármilyen röhejesen hangzik is – végeredményben a heteróknak a legfontosabb, hogy elmondják a véleményüket, és komolyan elgondolkozzanak a melegek „mibenlétén”, mert nekünk, melegeknek a világ legtermészetesebb dolga, hogy ugyanolyan jogokat szeretnénk, mint amilyenek a többségi társadalom tagjainak járnak, és mert mi nem csak magunkat, a magunk szubkultúráját ismerjük, de a heteronormatív miliőt is, ahonnan egytől egyig jövünk.

Nem különös ez a szerepcsere?