Egy srác a klub bejáratánál közel hajol a haverjához, és megkérdezi: „Na és te, mikor bújtál elő?”

A választ már nem hallom, mert nem pofátlankodhatok oda, hogy végighallgassam. Valami azt súgja, monológ kezdődik.

Rágyújtok egy cigire, és hazafelé indulok, mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán.

Én mit válaszoltam volna? Tizenkét éve? Vagy inkább nyolc? Hat-öt-négy? Valójában még most is sokaknak fogalma sincs róla, ki vagyok.

 Talán én jobban örültem volna annak a kérdésnek ott a klub ajtajában, hogy mikor kezdtem el… hüm… előbújni? Nem szeretem ezt a szót (sem). Az előbújás azt sugallja, bármikor a fejedre szakadhat egy zongora. Mintha azon nyomban megköveznének. Mintha egyetlen gesztussal fednéd fel önmagadat: filctollal a homlokodra írnád, mi a szitu, majd útnak indulnál az Üllői úton. Az előbújás szóra üthetnékem támad. (Pedig nem lehet véletlen, hogy pont ez a szó terjedt el. Ez a hozzáállásunk. Nem is a heteró külvilágé, hanem a miénk. Végeredményben nem ők aggattánk ránk a kifejezést.)

Szóval… Mikor kezdtél coming-outolni? Na jó, hagyjuk, ez a kérdés még bénább! Mintha mi itthon annyira agyonhallgatnánk mindent, hogy amikor elő kéne állni egy kérdéssel, csak dadogunk.

De mindegy is, úgysem tudnék mit válaszolni. A coming-out angolul is, magyarul is egy mozzanatot, egyetlen nagy lépést (kúszás-mászást) sugall, pedig valójában ha egyszer elkezdtük, sosem érünk a végére.

Egy baráttal indítod. Inkább barátnővel. Nagy-nehezen bevallod neki, mi az ábra, és ha nem az derül ki, hogy ő viszont évek óta titokban beléd szerelmes, hanem az, hogy mindig is sejtette, van már kivel megosztanod a kételyeidet, az élményeidet, a hangulataidat. Végre nem csak a naplód tudhat róla.

 A barátnő vagy elpletykálja a dolgot, vagy nem. Ha elpletykálta, már nem te döntöd el, mi a következő lépés, azonnal egymásba koccanó helyzetek sorában találod magad. Ha nem pletykálja el, tovább görgetheted magad előtt a dillemát (elég ez így?), és várhatóan mást is beavatsz előbb-utóbb. Bárhogy legyen is, féken tartod magad: minél többeket avatsz be, annál nagyobb a veszélye, hogy széles körben is kitudódik. 

Néhány barát beavatása után sokaknál elérkezhet az idő arra, hogy a családdal is szembesüljön. Ekkor jó eséllyel ők még nem értesültek a dologról, így szerencsére a te reszortod, hogy őket is bevond. Kezded hugival. Meg bátyóval. Aztán jönnek a szülők. Vagy kitagadnak, vagy nem. Korafelnőtt korban a családi szféra általában már nem kapcsolódik olyan erősen a társasági élethez, így most ezt a vonalat tegyük is félre, és menjünk tovább kéz a kézben a társasági értelemben vett coming-outtal.

Végül így vagy úgy, de az egész baráti kör értesül a dologról, már amennyiben nem az a vágyad, hogy mindenki előtt titkolózz és mellébeszélj. A társaságban van, aki szóba hozza, a többiekről nem tudod, mit gondolnak, és mindig előbukkannak olyan új arcok a bulikban, akikről már fogalmad sincs, tudják-e vagy sem. Hiába fogadtad meg az elején, hogy tisztában leszel vele, ki tudja rólad és ki nem, mert úgy vélted, ezzel legalább egy kicsit bebiztosíthatod magad… Igen, végeredményben bujkálsz. Hol elő-, hol meg csak el.

A coming out valahogy nem áll meg önmagában cselekedetként. A fenti lehetőségből az tűnik ki, hogy amint megtettük az első lépést, „kiszolgáltatjuk magunkat”. A legjobb hát, amit tehetünk, hogy kitaláljuk, mi a célunk a coming-outtal, mit gondolunk majd saját magunkról, ha egyszer rossz fogadtatással szembesülünk, jó-e, ha sokan tudnak róla, és miért nem jó, ha csak páran… Barátomnak tekinthetem-e Pistit, legyen akármilyen jó arc, ha keresztülnéz rajtam, miután elárultam…? Ki árul el kit? Nem saját magamat árulom el, ha félelemben élek? Nem attól torzulok a leginkább? Nem jobb szembesülni néhány gyalázkodással, mint a szőnyeg alá söpörni… saját magamat? Mi van, ha az embereknek tényleg tökmindegy, ki meleg és ki nem, onnantól kezdve, hogy ismerik és szeretik? Mi dolgom azzal, aki nem szeret többé? Van mit átgondolni, és nem csak egyszeri lerendezésről, leleplezésről van itt szó. Az életben mindig új társaságokba kerülünk, toleránsabb vagy kevésbé toleráns emberek közé, és a legkülönbözőbb emberi kapcsolatainkban újra és újra felmerül ugyanaz a kérdés: megmondjam, vagy fölösleges?

A coming-out inkább hozzáállás kérdése, beállítódásé, attitűdé. Nem arról van szó, hogy egyszer kitalálod, mit gondolsz a kérdésről, és egész életedben ahhoz tartod magad, az meg végképp nem állítható, hogy mindig, minden közegben életed végéig ugyanúgy fogsz viselkedni. A környezetednek megfelelően és veled együtt változnak az outolás határai, és az adott kapcsolattól függően kisebb vagy nagyobb a jelentősége. A legszélsőségesebb esetben egyszerűen átlépsz rajta, vagyis bátran úgy döntesz: leszarod, mit gondolnak rólad, nem fogsz többé hazudni, akármilyen társaságban vetődik is fel a kérdés.

Azt mondják, a coming-out egyfajta vízválasztó, a társadalmi beilleszkedés első lépése. Pedig a coming-out – ha valóban a világ elé lépünk - a legradikálisabb szemlélet megnyilvánulása. Ezen a ponton kezdődik és zárul. Addig meg bújkálunk előfele…