Vajon jót tesz Thürmer Gyulának a retorikai plasztika? A Hírszerző napi nonszensze nyomán megtaláltam az Interneten az egyik cikkét (http://www.gportal.hu/gindex.php?pg=24194033&nid=4498285), amely nem csak a tartalma miatt háborított fel – bár ezt túlzás állítanom, mert leginkább nyerítettem a röhögéstől -, hanem a stílusa miatt is.

A Pártelnök Úr talán felismerte, hogy ebben az országban coolnak kell lenni, csak úgy lehet eredményt elérni. A politikusnak is szüksége lehet új szabásmintákra, a Burda ma már nem elég laza. Miközben arról ír, a melegek akár „médiacsillagocskák” is lehetnek a mai világban, felveszi új köntösét, és stílusa máris méltó lesz a legtündöklőbb médiacsillagocskákat pellengérre állító huszadrangú pletykalapok tényfeltáró riportjaihoz.

Látom magam előtt, ahogy a Pártelnök Úr fogja magát, a Balaton-parti nyaralóban a szalonnás reggeli után magára ölti szürke poliészter zokniját, no meg az elnyűhetetlen bőrszandált, és izgatottan elkocog a partközeli újságosbódéhoz, hogy vásároljon pár mértékadó bulvárlapot. Áttanulmányozza őket, lemeózza a fordulatokat, próbál a tükör előtt, és mire kész az ebéd, a kerti műanyag asztalnál már le is körmölte a szellemes helyzetértékelést. Néha töröl egy-két idegen szót, és kerüli a leendő olvasó megszólítását, mert a tegezés mégiscsak túl direkt lenne egy pártelnökhöz (bár ki tudja…), a magázás viszont ódivatú. Az ékes szöveg a lebbencsleves tálalása előtt elkészül.

A vakáció után a titkárnője Pesten begépeli neki, és míg lefőzi a Pártelnök Úr kávéját, azon tanakodik, mit jelent a szalonbuzizás.

A Pártelnök Úr, mielőtt elküldené a Szabadságnak az írást, idillikus balatoni nyaralásán tűnődve átfésüli: „felhajtás” megvan, „rendes bespájzolás” pipálva. A „meg ilyenek” a gimnazistákat is megszólítja, a „sima Fradi-Dózsa verekedéssel” pedig igazán bevállalósnak érezheti magát. A „Jedi lovagos” zsernyák kellőképp ütős hasonlat, és bár a „figyelemelterelés” lassan állandó jelzőért kiált, politikai üzenet mégsincs ugyebár nélküle, úgyhogy kihagyhatatlan. A cikk végi empátia balos kötelesség, a tragikus végkicsengés megmutatja írója – és pártja - nemes felelősségtudatát, ami pedig az általános jópofizást illeti, az írás egésze simán kontárba kenterbe veri Valkó Esztit a Cool Nightban.

És akkor a mondanivalóról még nem is beszéltünk, kezdjük hát a számára legbiztosabb tereppel: rendőrök, politika. Közhelypuffogtatás. Némi kis populizmus (elégedetlen munkások, nyomorgók milliói), politikai óccsóság (színház, liberális elit bulija), a kormányzó párt cinizmusának szellemes pellengérre állítása („nyári színházi előadás a nagyérdemű szórakoztatására és figyelmének elterelésére”), végül pedig a költőket meghazudtoló kép: Gyurcsány fohásza a „teremtőhöz” (szigorúan kis tével), hogy ne támadjon fel a népek tengere. Több nincs is benne. De nem baj, ma már úgyis csak a külcsínnel lehet eredményre jutni.

Az ellentüntetőket gyorsan azonosítja a focidrukkerekkel, a tojás említése nélkül nem is lehet komoly az írás, ami pedig a „meg ilyeneket” illeti, arról nem igazán tudja, hogy mi is lehet az, mert hát ő ugye nem volt jelen a tüntin. Miért elemzi magát az eseményt már-már publicisztikai szigorral, ha ott sem volt? Mit is akar tulajdonképpen? Újságot írni a híradó alapján, politizálni, vagy egyszerűen csak megmondani a tutit, mert az még neki is megy?

Hogy a buzik hogyan kerülnek számára a képbe, azt már végképp nem tudom, mert láthatóan fogalma sincs róla, kik azok, pedig nem kevés ideje él az országban, és mint jó munkáspártinak, barátra és ellenségre egyaránt vetnie kellett már néhány pillantást. Szocialista szocializálódása azonban mindennél erősebb: ahogy akkor is, most is inkább tabut jelent a homoszexuális kisebbség – közösség? – mibenlétének feltérképezése, múltjának átgondolása, jövőjének kérdései. A szó olyannyira különös a számára, hogy örül, megbújhat a bulvárstíl mögött, és elég annyit lebetűznie, hogy m-e-l-e-g. Az egész kérdéskör annyira idegen tőle, hogy még az erős homofób jelzőt sem illetném a megnyilvánulására. Ez a cikk a melegek vonatkozásában végképp semmiről sem szól, vagy ha igen, hát az emlékezet tompulásáról, és persze a szájtáti értetlenségről, amelyet szívvel-lélekkel, vérrel-verejtékkel oszt a bérház harmadik emeletén élő Magdi nénivel, aki pasziánszozás közben a rádiót hallgatja, és csak legyint, mert úgy érzi, ő már túl öreg ahhoz, hogy követni tudja, mi zajlik ebben az országban. (Úgyhogy meg sem próbál írni róla.)

Eleve, tanakodik Magdi néni: mi a különbség „tüntetés” és felvonulás között? Példaképe vele együtt vonogatja vállát. – És különben is – szakad fel immár mindkettejükből két játék között a sóhaj -, mi bajuk is van már megint ezeknek a homószektálisoknak? Nem kell ugye rózsaszín csillagot viselniük, úgyhogy legalább olyan mázlisták, mint a zsidók. Amilyen állapotban van ez a szerencsétlen ország, marhavagonból sem lesz elég az országban vagy negyven évig, úgyhogy nincs min aggódniuk. Bármilyen állást vállalhatnak, és egyáltalán: bár alsóbbrendűek, még az egyetemre is bejuthatnak. Nem csukják le őket gyerekek megrontásáért, pedig a rendes, normális embereket igen! Sőt, azokat bankrablásért, pénzmosásért meg ilyenekért is lecsukják. – És mire a lefordított lapok az asztalra kerülnek, eljő a megvilágosodás: - Ezeknek a homószektálisoknak bármit szabad! Valójában ezek mind kiváltságosok! Összeszűrik a levet a karvalytőkésekkel, beszövik magukat a politika pókhálójába, és hamarosan át is veszik az uralmat a legyek fölött!

Thürmer Gyula Pártelnök úr hátradől irodai karosszékében, és mer nagyot álmodni: ha ezek a m-e-l-e-g-e-k lehetnek médiacsillagocskák, színházigazgatók, vagy éppen vadakat terelő államtitkárok, őbelőle is válhat még rendes celeb. Talán komolyabban is veszik majd, mint most.

Vagy írjon inkább blogot?