A 13. melegfelvonuláson vagyunk túl. Lássuk csak, milyen volt az idei: jómagam az Oktogonnál kapcsolódtam be a menetbe, és a földalattis kimenekítésig bőven volt alkalmam megfigyelni, milyen is az a „magából kivetkőzött, hiszterikus ribanctömeg”, amelynek képe az átlagos magyar fejekben oly’ határozottan él. Előrebocsátom, hogy tavaly nem vehettem részt a felvonuláson, mert nem voltam itthon, és a legerősebb korábbi emlékeim a 2002 körüli felvonulásokról vannak.

Felvonulók régen és ma

Nos, a pár évvel ezelőttiekhez képest a mostani felvonulás jóval visszafogottabb, létszámban kisebb, kevésbé fesztiváli jellegű volt, és sokkal nagyobb arányban vettek rajta részt heteroszexuális szimpatizánsok, mint 5-8 évvel ezelőtt. Akkoriban több volt a kamion, nagyobb a forgatag, békésebbek a külső szemlélődők és merészebbek a prájdolók. Mégis idén olvasták a fejünkre a leghevesebben azt a vádat, amelyet korábban csak jóval elszórtabban hallhattunk: az ott élvezkedő tömeg magamutogatásból vonul fel, polgárpukkasztásból, hergelésből. Nem tisztelnek sem Istent, sem embert, erőszakosak, betegek, randák és visszataszítóak.

(Kép: a rémes tömeg)

Ez idén egészen egyszerűen nem így volt. Persze, voltak transzvesztiták, viselkedésük és ruházkodásuk azonban teljesen szalonképes maradt. Minden tiszteletem az övék, amiért ilyen helyzetben ki mertek jönni az utcára, fel merték vállalni magukat. Mert senki ne higgye, hogy az ember hóbortból és hobbiból lesz transzexuális, vagyis elsődleges és másodlagos nemi szerveit átoperáltató személy. Nincs ember, aki viccből veti magát a sebészkés alá. Ez nem egy hiúsági kérdésből fakadó mellplasztika. A felvonuláson egyesek - uramatyám! - félmeztelenül táncoltak, mégsem voltak obszcénok, legfeljebb nem a strandon, hanem egy kisebb fesztivál keretében vették le ingüket. És volt mellettük az a jópárszáz átlagos kinézetű vonuló, akiknek a feléről még maguk a melegek sem tudják megállapítani, azért vannak-e ott, mert klubtagok, vagy azért, mert szimpatizánsok.

Ez vajon tényleg annyira megbotránkoztató? Azt hiszem, továbbra is az emberek sztereotípiáiból táplálkozik a felvonulásról szóló közbeszéd (és itt nem a politikára vagy a sajtóra gondolok, hanem a mindennapi emberekre, internetes fórumokra, stb.). Az olyan típusú prekoncepciók mentén fogalmazódik meg a vélemény, mint: „Láttam két évvel ezelőtt a híradóban a tízperces összefoglalót, azóta én pontosan tudom, milyenek ezek valójában, és úgy ahogy van, elítélem a viselkedésüket”.

Idén pont a szélsőségesebb felvonulók voltak a legkevesebben. Azok, akiknek a pride leginkább arról szól, hogy a felvonulászáró buliban eldicsekedhetnek, melyik kamionon milyen tangában vagy úszónadrágban csavarták a csípőjüket valamelyik vasrúd köré. Ők féltek. Inkább otthon maradtak, és a tükör előtt próbálgatták, hogyan is lejtenek majd akkor, ha újra „szabad lesz”. Azt hiszem, még jó darabig várhatnak. Addig meg lejtsenek a meleg diszkókban, ahogy a heterók is teszik a magukéban. (Megjegyzés: tőlem aztán csinálhatnak akármit - de ebben senkit nem kell hogy érdekeljen az én személyes véleményem...)

A közvéleményben élő sztereotípiának persze megvannak a maga okai. Az is elképzelhető, hogy az elmúlt években a felvonulók egyes látható, bár kisszámú csoportjai – akik mintegy a legprovokálóbb ellentüntetők szinonímái – a viselkedésükkel olyannyira megbotránkoztatták a tömeget, hogy beleégették magukat az emberek képzeletvilágába. Ezzel járultak hozzá a már korábban is létező „meleg” sztereotípiához, pedig a viselkedésük inkább az „exhibicionista” személyiségéhez közelít. Amelyből ugyebár legalább ugyanennyi heteró van, gondoljunk csak az egykori Budapest Parádé egyes részvevőire.

Az ilyen magamutogatóknak, szokás mondani, fel kellene mérniük, mekkora kárt okoznak a tetteikkel. Maximálisan egyetértek az állásponttal, miközben egy másik oldalról is igyekszem megvilágítani a kérdést.

Társadalmi vákuum

Legjobb emlékezetem szerint a 2007-es események előtti felvonulásoknak nem volt jelentős visszhangjuk. Benne voltak ugyan a hírekben, mégsem alakult ki társadalmi vita a létjogosultságukat és a formájukat illetően. Nem voltak buta és okos hozzászólások MTA-tagok részéről, nem közölt publicisztikát a Hírszerző, nem fogalmazott meg éles, összeszedett bíráló kritikát a KultúrPart, nem nyilatkozott György Péter, aki többek között a frusztráltság általános társadalmi problémájának szemszögéből rendkívül érdekesen elemzi a középosztály idei ellenállását. (http://www.nol.hu/cikk/498644/) Nem volt itt jóformán semmi. A tiltakozók a tabuktól átitatott mentalitásukhoz híven szemet hunytak az események fölött, a melegek meg vállat vontak, és nyugodt szívvel vonultak tovább. Nem volt semmilyen komolyabb ellenállás a pride során (leszámítva egy-két ellentranszparenst és másfél tucatnyi bekiabálót). Mi, melegek hogyan válaszoltunk e hangokra? Legfeljebb kiröhögtük őket. Az oviban voltunk. Egymásra nyújtottuk a nyelvünket, azt csá!

Ha a magyar társadalom valóban nem lenne képes elfogadni a felvonulás jelenségét, nem kellett volna tizenkét évet várni a komolyabb tiltakozásra. Az események, az erőszak mögött nem a meleggyűlölet áll, noha kétségtelenül a homofóbia is meghatározó jelenség a társadalomban. A melegek egyre inkább célpontot, bűnbakot vagy leginkább a jelenlegi politikai elit ellen irányuló kritika eszközét jelenítik meg. No és persze a politikáét is, de ebbe most nem megyek bele, így is nehéz egyben tartani a szálakat.

Egyfajta társadalmi vákuum vette tehát körül a melegeket (és nem csak a vonulásukat). Voltak persze diszkriminációs esetek, voltak jogsértések, de ezek nem „forrtak egybe”, nem vezettek általános vitákhoz. Mint feljebb említettem, nem hiszem, hogy a magyar társadalom többsége számára elfogadhatatlan lenne a melegfelvonulás gondolata. Az nem mindegy inkább a számukra, hogyan zajlik.

Létjogosultság

Nem gondolom, hogy „be kéne szüntetni a felvonulást”, nem. Az általános társadalmi feszültségekre a válaszadás nem a hallgatásban, az elnémulásban rejlik. Ez ugyanaz a struccpolitika lenne, amelyet a meleg szervezetek jelenleg képviselnek: nem nyilatkoznak, nem írnak cikkeket, nem válaszolnak a felvetésekre, nem keresik a párbeszéd lehetőségét. Hallgatnak, mint szar a fűben. A felvonulást szervező Szivárvány Misszió Alapítvány információim szerint még csak egy sajtóközleményt se küldött az MTI-nek, nem hogy valamilyen összeszedettebb írással kereste volna fel valamelyik jelentősebb napilapot vagy online hírújságot. Akkor volt csak vakmerő – vagy átgondolatlan -, amikor a gyerekek önérzetes plakátjával előrukkolt, és láthatóan nem mérte fel, hogy ezzel csak olajat önt a tűzre. A plakát üzenete ugyanis az önérzetességet szemléltette, a társadalom azonban az esze helyett a szívéhez kapkodott: "Már a gyerekeket is feláldozzák!"

A felvonulásnak nem megszűnnie, legfeljebb alkalmazkodnia kell a társadalmi viszonyokhoz, ha már egyszer a társadalommal való kommunikáció a célja. Mert miről is szól a pride?

(Kép: Budapest Pride 2008)

Előző bejegyzésemben - nem túl akadémikusan - így határoztam meg a meleg büszkeséget: „Én arra vagyok büszke, hogy a többség ellenérzéséből fakadó nyomással szemben is fel merem vállalni, hogy meleg vagyok.” A felvonulás lényege annak megmutatása, hogy attól, mert meleg vagyok, még teljesen normális. A közösség ezzel azt kívánja kifejezni, hogy amikor tagjai párjukkal kézenfogva mennek végig az Andrássy úton, akkor is teljesen ugyanolyanok, mint a hétköznapjaikban. És hogy nem hallgat el pusztán azért, mert egyeseknek nem tetszik a sajátjuktól eltérő természet.

A felvonulás kétségtelenül fontos. Jó alkalom arra, hogy a heterók rácsodálkozzanak, a melegek általában véve se nem marslakók, se nem afrikai bennszülöttek vagy makákók, nem patkánylukban tengődő szexvámpírok, hanem magyar átlagpolgárok: bolti eladók, ügyvédek, fodrászok, orvosok, bölcsészek, informatikusok, píárosok, költöztetők, kőmüvesek, kisnyugdíjasok (mert ilyet is ismerek). Jelenleg csak a leglázadóbbak, a legönérzetesebbek, a legádázabbak, a legszerencsésebb helyzetben lévők vonulnak fel. Akik úgy érzik, nincs mit veszteniük, de ők is csak akkor jönnek el, ha nem idegen számukra maga az esemény. Ahhoz, hogy  a „leendő meleg családapák” is vonuljanak, az kell, hogy legyen bizalmuk az eseményben és mindenekelőtt a közönségében. Nem tudom, ezt mikorra tudjuk elérni. Mindenesetre azzal kell kezdeni, hogy kicsit jobban felöltözünk. Ahogy egy rendes travihoz illik… ;)

Ne gondolkozz, gombolkozz!

Mint arra feljebb már utaltam, régebben nem volt valós válaszadás a felvonulásra, ezért  a szervezőknek talán nem is kellett átgondolniuk, hogyan lehet „átültetni” a nyugati felvonulásokat Budapestre. Egyetlen kép volt előttünk: Nyugaton a melegek ezen a napon a nyílt közszeméremsértésen kívül bármit megtehetnek. És ez valóban így is van. Több hozzászólás azzal érvelt, hogy az általam beillesztett két madridi fényképen az látszik, ott „normális” emberek vonulnak, és nem sértegetik az emberek jóízlését. Hogy még tovább feszítsem a húrt, elmondom, nem csak ilyenek voltak ott. Volt ott minden. Például ilyen:

(Kép: transzexuális önérzet Madridban)

(Kép: boldog családanya)

Csakhogy míg Madridban láthatóan ez belefér a felvonulásba, itthon nem. A nyugati társadalmak egészen máshol tartanak ezen az úton, mint mi. Hogy Spanyolországnál maradjunk, a diktatúra után a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején lezajlott a „La Movida” néven elhíresült társadalmi-kulturális forradalom (a spanyol ’68), amely mindenfajta kis közösség társadalmi integrációjának kiindulópontját és a társadalmi pluralizmus kezdetét jelentette. Nem nehéz kiszámolni, hogy ez közel harminc évvel ezelőtt, jó régen történt. A mostani, kétmilliós, tüllszoknyás, bőrszerkós és fürdőgatyás felvonulást nem kis társadalmi átalakulás előzte meg. Ilyesféle folyamat itthon nem ment végbe, pont ezért nem várható el a többségi társadalomtól, hogy megértse két fiatal srác mókázását női ruhában. Nem jön rá, hogy ezek a hétköznapokban nem így öltözködnek, hanem csak most parádéznak, és az egész nem provokatív, hanem humoros. Önironikus. Szellemes. A sztereotípiát kigúnyoló. A magyaroknál ezek a jelzők vagy attitűdök ebben – és sok más – vonatkozásban egyszerűen nem működnek. És ez az, amit fel kell ismerni. Nem kéne eszközt tévesztve hajszolni a célt, hogy most azonnal váljunk Párizzsá, Londonná, Brüsszellé, Berlinné vagy Amszterdammá. New York-ká vagy San Franciscóvá meg pláne nem válhatunk, mert az a társadalom végképp teljesen különböző. A nyugati típusú felvonulás egyelőre szervetlen a hazai társadalomban, akár tetszik, akár nem.

Merre van az előre?

A tavalyi év előtt a felvonulás tehát évről évre egy vákuumban valósult meg. A közvélemény fintorgása kimerült annyiban, hogy „ehh, megint parádéznak a buzik”. A tavalyi felvonulás ehhez képest hókoncsapás volt, az idei meg valahogy a túlélés jegyében zajlott. Én azt hiszem, most jött el az átgondolás ideje, azé a felismerésé, hogyan szolgálhatja a felvonulás a rendkívül nagyszámú láthatatlan meleg integrációját és elfogadottságát. Máskülönben valóban nem lesz értelme.

Ez az átgondolási folyamat egyáltalán nem egyszerű. A felvonulás a nyitottságról szól, arról, hogy mindenki tolerálható mindaddig, amíg a viselkedése nem sértő. Nehéz azonban abból kiindulni, hogy „senkit nem szabad megsérteni”, mert manapság csak az nem sértődik meg, aki nem akar. A felvonulás szervezőinek fel kell mérniük, hogy hogyan tarthatnak egyensúlyt abban, hogy mindenki szabadon kifejezhesse identitását, ugyanakkor e szabadság ne menjen mások kárára, ne sértegesse mások hitét például. A demokrácia nem arról szól, hogy anything goes, hanem arról, hogy minden egyes társadalmi csoportnak addig terjed a szabadsága, amíg az nem üközik más csoportok szabadságába. Ha ezt a határmezsgyét megtaláljuk, akkor a tíz éve együtt élő, konszolidált, családra vágyó párok is azt merik majd mondani, hogy na, ilyen formában mi is hajlandóak vagyunk megmutatni magunkat. Ma ezt a melegek óriási része semmilyen formában nem lép fel – várja inkább a politika megoldásait, vagy méginkább megtalálja a maga kis eszközeit arra, hogy „fű alatt” valósítsa meg élete legtermészetesebb és legjogosabb céljait.

A demokrácia egyik alapja a konszenzus. Ebben azonban a heteróknak is szerepet kell játszaniuk, ezért tartanám nagyon fontosnak, hogy ők konstruktívan szólaljanak meg, a melegek pedig lépjenek ki a kis gettójukból, és vegyék fel a kapcsolatot a „nagyvilággal”. A többségi társadalom nem játszhatja azt a struccpolitikát, hogy nem akarom látni őket, ezért szűnjenek meg. Nem. Neki is fel kell mérnie a saját határait, és neki is késznek kell lennie kompromisszumokra, mert akár tetszik, akár nem, jelen vagyunk. Mindkét oldalnak szól az, hogy ha nem akarja, hogy bántsák az elveit, ő se bántsa másét. Nekem sem kedvencem a hüvelygombakrém-reklám a tévében, mégsem mondom azt, hogy szüntessék be a hüvelygombát. Inkább megtudakolom, mi az. Mivel azonban engem a hüvelygomba problémája nem érint és nem érdekel, ha jön a reklám, elkapcsolom a tévét. Ehhez van ugyanis jogom.

Meg ahhoz, hogy ne vesszek el az utópiákban, hanem duguljak el.