Chicagóban meleg iskola nyílik - járta át a napokban a magyar sajtót is a kezdeményezés híre, amelyet a chicagói oktatási hivatal indított el azzal, hogy a lehetséges új középiskolák listájára felvette a "Pride Campust" is. E posztnak nem az ugyan a célja, hogy bemutassa  a projektet, hanem hogy azt – a teljesség igénye nélkül - szélesebb kontextusba helyezze, a chicagói Sun Times cikke alapján azonban leírnám pár sor erejéig, miről is van szó. Aki már tudja, ugorjon egy bekezdést.

(Kép: menekülés a középiskolából - Éljen az egyetem?!)

Az iskola létrehozásának célja az LMBT közösség társadalmi integrációjának elősegítése, mivel megfigyelhető, hogy a meleg kamaszok az őket ért atrocitások hatására háromszor olyan hajlamosak az iskolai kimaradásra, sőt az öngyilkosságra, mint a többségi társadalomhoz tartozó társaik. A kezdeményezés ugyan nem az első, a Milwaukee-i Alliance High School kifejezetten meleg diákoknak létesült, az azonban csak 125 tanulót képes befogadni, míg a chicagói iskola ennek ötszörösét, így a nagy középiskolák közé tartozna. A saját történelem- és irodalomprogrammal rendelkező iskola "meleg hősök” előtérbe helyezésével segítené a diákok önelfogadását, noha a tanulóknak "csak" felét szeretnék a melegségük miatt felvenni, és a programban általános történelemoktatás zajlana annyi plusszal, hogy biztosítanák, a meleg történelmi személyiségek ne vesszenek a múltba. Az irodalomoktatásban e szemlélet úgy nyilvánul majd meg, hogy  James Baldwin vagy Gertrude Stein alakjára és munkásságára nagyobb hangsúlyt fektetnek.

A programnak persze azonnal ellenzői is akadnak. A csontig rágott egyházi félelmeket félretéve bizonyos csoportok a közpénzek elosztásának igazságáért aggódnak, mások pedig úgy ítélik, a külön iskola nem teszi lehetővé, hogy a többi iskola heteroszexuális diákjai szembesüljenek a tényekkel és megtanulják elfogadni a másságot, továbbá akadnak olyanok is, akik inkább a törvény erejével kívánnák biztosítani a meleg diákok jogait.

Én e két utóbbi ellenvetés kapcsán fogalmaztam meg pár kérdést, amelyekre nem kívánok egyértelmű választ adni, inkább a blogolvasók véleményére lennék kíváncsi.

Tény, hogy minden gettószellemiséget rendkívül ellenzek. Nem találom hosszú távú megoldásnak azt, hogy bármilyen közösség tagjai egy nekik fentről kijelölt területen tömörüljenek, mert ezáltal „kivetődnek” a társadalom egészéből, és még pontosabb és előítéletesebb ellenségképet faragnak a többség számára, amely még kevésbé ismerheti meg őket.

(Kép: The Bubble - a nálunk a Szigeten 2007-ben bemutatott film a háború és az egyéni szabadság párharcának szép példája.)

Ennek a szemléletnek is vannak ugyanakkor határai, és ez különösen érvényes a kamaszokat érintő kérdésekben, ők ugyanis sokkal kevésbé képesek szellemi síkon megvédeni magukat. A „büszkeség” a tudatossággal áll összefüggésben: mindaddig, amíg nem mértük fel identitásunk támadhatóbb részét, és magunk is sötétben tapogatózunk, sokkal befolyásolhatóbbak vagyunk. Amennyiben támadások érnek bennünket, mi magunk is hajlamosabbá válunk arra, hogy betegnek tekintsük magunkat, ne pedig állapotként fogjuk fel a különbözőségünket. Kisebbségi hovatartozásunkat előnyként megélni is igen nehezen vagyunk így képesek. Ez a kérdés identitást érintő oldala.  Közösségi szempontból még határozottabban kiállnék a melegbarát iskola létrehozása mellett, hiszen ha a normális iskolák kifejezetten kárt tesznek az egyénben (fenyegetések, kibukás, öngyilkosság...), akkor őt "alanyi jogon" meg kell védeni.

Itt kezdődik a kényes egyensúly kialakítása abban, hogy miként érhető el a meleg diákok – és szélesebb perspektívában a felnőttek - társadalmi integrációja.  Az iskola ellenzőinek egyik érve pont ebben rejlik: ők úgy tartják, a közösség iskolával való védelmével (körbekerítésével) szemben a törvényi szabályozás a megfelelő.

Az élet ugyanakkor nem minden szinten szabályozható törvényileg, és főként nem akkor, ha diákokról van szó. Egy 15-17 éves srác/lány nem azzal van elfoglalva, mik a törvény szabta lehetőségei és korlátai, hanem azzal, hogy ő mitől lesz vagány a társai szemében, és leegyszerűsítve azt tanulja, mivel tud azonosulni egyénként, és mi az, amit mereven elutasít. Amit pedig elutasít, azt önigazolásként támadja. Ez bizonyos értelemben farkastörvényekhez vezet. Klikkek alakulnak, vagy egyszerűen csak baráti körök formálódnak, és nem az állami törvények alapján fogják meghatározni a diákok, hogy kihez csapódjanak, hanem a temperamentumuk, a családi örökségük és a többségi befolyáshoz való alkalmazkodásuk mentén. Kérdés tehát, nem a melegek mindennapokban való megjelenése képes-e a leginkább eloszlatni az előítéleteket és sztereotípiákat, amelyek csúnya dolgok ugyan, de létezésüknek pont az az oka, hogy az egyén általuk kialakítja azt, mihez tartozik és mihez nem. Az identitásformálódás fontos alappillérei, későbbi leépítésük pedig a társadalom sokszínűségének elfogadását segíti elő.

A törvény persze sokat segíthet. Erre a legjobb példa az utóbbi időben meleg szempontból bezzeg-Spanyolország, de – egyes prágai ismerőseim elmondása alapján - a cseheknél is megfigyelhető, hogy a melegjogok kiterjesztése kedvező hatással volt a társadalmi elfogadottságra is. Mégsem gondolom azt, hogy a törvényi keretek biztosítanák a társadalom mentalitásának valós formálását. A civil társadalom és főként az emberek közötti interakció ennél sokkal jelentősebb hatást gyakorolhat, noha jóval lassabb folyamatban valósul meg: „Némá’, a Juci leszbi, a Béla meg buzi, mégis ugyanolyan jó emberek, mint mi vagyunk!”

A kérdés tehát ugyanaz, mint amiről a melegfelvonulás kapcsán már írtam. Mi az igazán célravezető: alulról, a civil közösség oldaláról építkezni, vagy felülről, állami szinten dönteni arról, mi az irányadó a társadalom számára? Sőt, a kettő kombinációja…?

Ha oktatással lehet megvédeni az egyént és formálni a közvéleményt, annak mi a formája? Jelen esetben a melegség általános elfogadására bíztatás, vagy inkább az érintett csoportok állami felkarolása, de egyben közösségen kívül helyezése? Hol áll be egyensúly a melegek gettóba tömörítése és a nagyvilágban való védelmük között?