Ismét megjelent: Dieux du Stade 2009. Csorog a nyálunk, és hol a jobb, hol a bal szemünket takargatjuk, hátha attól jobban látjuk a láthatatlant, a szinte mindig gondosan eltakart háromszöget, amely a leginkább eldurrantaná fantáziánkat. Ha pedig mégis feltűnik, amit látni szeretnénk, hát az is csak részletekben, tovább feszítve a húrt.

Az első Dieux du Stade kalendárium 2001-ben látta meg a napvilágot, és pár év alatt elképesztő sikertörténetet futott be először Franciaországban, majd az egész (nyugati) világban. A francia rugbycsapat modelljeinek Kris Gautier, Mathias Vriens, Mariano Vivanco és mások által készített (fél-)meztelen fényképei kezdetben megrökönyödést váltottak ki a sportimádók köreiben, hiszen nem elég, hogy a fiúk meztelenül pózolnak, de némelyik kép rendkívül homoerotikus trió- és csoportfotókat ábrázol. Miközben állandó téma az erős homofóbia a sport világában, a stadion istenei mintha szarnának az egészre, és szemen köpnék a tabukat: gondosan bepúderoztatják a popsijukat, és hagyják, úgy fotózzák le őket, ahogyan nem szégyellik, leszámítva persze azt, és ettől a siker valószínűleg még garantáltabb... Állandó éhség gyötri a közönséget.

Ez is csak a frivol franciákkal történhet meg – gondolhatnánk elsőre. (Erről persze ismét a klisék jutnak eszembe. Egy egyetemi hallgató, aki résztvett egy előadásomon, így szólt hozzám a konferencia kávészünetében: - Nahát, végre egy férfi, aki ha franciául beszél, nem buzis... - Ha tudta volna...!) De nem. Kezdetben ugyan a sorozat csakis a francia rugbysekre koncentrált, ez később – az igények növkedtével - alaposan megváltozott, és nem elég, hogy más sportágak tiszteletet és mértéket nem ismerő tagjai, ráadásul több külföldi, argentín, olasz, angol... sportoló is szerepelt a sorozatban annak ellenére, hogy a hivatalos források szerint – bár ez kissé hihetetlen - nem kaptak kolosszális pénzösszegeket a pózolásukért.

Ez aztán a sport iránti elkötelezettség: Max Guazzini, a francia rugbyklub elnöke azért fordult e fogáshoz, hogy népszerűsítse a sportágat, és nőket is a stadionokba vonzzon. Próbálkozása nyilván nem volt sikertelen, mert 2004 óta making-of dvd-t is a piacra dobnak, a falinaptár pedig mára 200.000-es példányszámot is elérte, sőt Franciaországban a csapathoz kapcsolódó férfikozmetikai termékek is megjelentek. A sport eszménye óriási biznisszé alakult, a melegmarketing mintapéldája lett.

De mi vesz le minket a lábunkról? A fotókon túl a beállítások, a fiatal és érettebb férfiak heroikus póza, a Spártát idéző férfiközösség. Az ókori utalások már a márka betűszedéséből is egyértelműen kiviláglanak (V-k használata az U-k helyett), a bajtársiasság pedig homoerotikával párosul, ezzel az ókori Görögország eszményképét keltve életre, ahol a harcosok közötti intim viszony előmozdítását az indokolta, hogy poliszbeli honfitársainkat még inkább védjük, ha az egy személyben a szeretőnk. Ezt az ideálképet felfrissítve a fotósorozat sok meleg kamaszkori vágyait éleszti újjá, hiszen sokunk akkoriban még nem ismerte fel, hogy vonzódása legjobb barátjához mélyen erotikus jelleget ölt.

Ha harc, legyen harc! A plasztikus szépségek másik oldala idővel szintén előtérbe került: Denis Rouvre fényképészt a meccsek után beeresztették az öltözőbe, és 220 rugbyjátékost fotózott le heroikus, bár jóval kevésbé erotikus helyzetben. Leányálmainkat összetöri vagy tovább fokozza az ebből született album? Ki tudja, mindenesetre legtöbbünk ezek után kevésbé fog vágyni rá, hogy maga is a játékosok között flangáljon az öltözőben... Vagy mégsem, Gus?