Lépten-nyomon azt olvasom, a homoszexualitás divat, sőt néha az is kiderül, hogy létezik homoszexuális propaganda. Vajon miféle paranoiából táplálkozik az a tévhit, hogy a melegek tűzzel vassal ki akarják irtani a heterókat, de legalábbis mindenáron meg akarják téríteni őket? Miből táplálkozik ez a félelem? A hittérítők buzgó misszióin és a fajelméleteken kívül nemigen látok ehhez „ősképet”.

Ami a divatot illeti, olyan, mintha azt mondanánk: divatba jött a mézruha. Ahelyett, hogy textíliát hordanánk magunkon, mézzel kenjük be egész testünket, és úgy sétálunk az utcán. Gyönyörű látvány, ahogy a testünket körbevonó aranyszínű krém kiemeli idomainkat, és varázslatos csillogást kölcsönöz bőrünknek. Na, felveszed a mézruhát, noha átlátszó és hozzáragad a metró üléséhez? Az abszurdnak nincs határa.

Ami pedig a propagandára vonatkozik, hát rég olvastam már annyi ökörséget – ez a legpontosabb szó – mint ma: egy lelkizős rózsaszín honlapnak hála bukkantam rá Buji Ferenc sokkötetes, vallásos ihletettségű szerző Homoszexuális propaganda c. mélyenszántó eszmefuttatására, amelynek központi magját tulajdonképpen nem is tudom, mi alkotja. A dolgozat elején ugyan azt tűzi ki céljául, hogy bemutassa a homoszexuális propaganda hatásmechanizmusait, ám az is csak nagyjából derül ki, hogy mit ért propaganda alatt. A legvilágosabb megfogalmazás a dolgozat végén van – és baromi büszke vagyok magamra, hogy érvágás nélkül sikerült eljutnom idáig: „Ne kerteljünk, hanem minden szépítés nélkül szögezzük le, hogy a homoszexuális propaganda megfogalmazott vagy megfogalmazatlan, tudatos vagy öntudatlan célja az ember lerántása.” Wow! Ez aztán a jól körülhatárolt cél…, de legalább kitűnik, hogy ügyesen elsajátította – az általam egyébként nagyra tartott - Hamvas Béla retorikáját.

Szerzőnk ezt megelőzően – a fogalmak tisztázása végett - fantasztikus leleményességgel és invencióval írja le, milyen fajtái vannak a homoszexuálisoknak (divatosabb nevükön melegeknek, szemben a heteroszexuálisokkal, azaz hidegekkel, vagyis azokkal, akiket az előbbi csoport „frigideknek” tart, muhaha!) A homoszexuálisok harmadik csoportja itt a lényeg, ezeket képezik ugyanis azok, akik tulajdonképpen nem is annyira homoszexuálisak, mint inkább az „örömelv” alapján cselekvő heteroszexuálisak (és normális társadalmakban arányuk „zéró”), akiknek valójában már édesmindegy, kivel hálnak, mert nem képesek értékbeli különbségtételre. Magyarán akik csak élvezni akarnak. Amikor idáig jutottam, rájöttem, hogy Buji úrnak fogalma sincs róla, mit beszél: elmélete szerint a homoszexualitás minden heteroszexuális számára legalább akkora gyönyörforrás, mint a heteroszexualitás (az „örömelv” alapján ugyebár), és pusztán azért nem fordul efelé a nagy többség, mert erkölcsi fenntartásai vannak vele. A heteroszexualitás csak attól jobb, hogy nagyobb értéket képvisel.

A szerző egy ostoba összeesküvés-elméletet, egy „átfogó stratégiát” feltételezve (amelyet nem támaszt alá sem tényekkel, sem hivatkozásokkal, sem szerzőkkel, semmivel, csak mondja-mondja a magáét, mint egy grafomániás naplóíró) próbálja meggyőzni olvasóját arról, hogy a homoszexuális propagandisták „nem homoszexualizálni akarják az embereket, hanem azt az embertípust akarják megformálni és elterjeszteni, amelyik számára a homoszexuális kapcsolat ugyanazt jelenti, mint a heteroszexuális kapcsolat”. Elmélete szerint a másság liberális kultusza az örömelv alapján kívánja standardizálni az embert. (Ez egyrészt önmagában ellentmondás, másrészt pedig pont a cikk írója standardizál annak feltételezésével, hogy csak egyfajta szexualitásnak van létjogosultsága.) Egyszóval: agyrém az egész!

Az írás azonban nem áll meg a melegeknél. Hogy úgy mondjam, szélesebb kontextusba helyezi a kilencvenes évek és az ezredforduló propagandáját. Kinyilatkoztatása révén megvilágosodhatunk afelől, hogy a szexuális forradalom a hetvenes-nyolcvanas években a heteró tabukat döntötte le, az új évezred elején pedig odáig fog jutni (az írás 1999-es), hogy az állatokkal történő közösülést és a vérfertőzést fogja szentesíteni, mintha a felszabadulás pusztán azt jelentené, hogy megszeretjük azt, amit eddig gusztustalannak tartottunk, és hogy az emberben nem is működnek öntudatlan pszichés gátak. Attól, hogy valaki szerint napi egy csomag A4-es papírlap felzabálása üdvözítő (vagy divatos), még nem fut össze a nyál a szánkban.

A propagandista agymenésre visszatérve Buji úr kitér a nőkre is, akiknél termékenyebb talajra lel a térítés, „a férfi ugyanis nemileg sokkal polarizáltabb és differenciáltabb, mint a nő. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a férfi sokkal inkább férfi, mint amennyire a nő nő.” Na, ezt hogyan magyarázza ki a Möszjő? Ez is megy neki, aki nem hiszi, olvasson utána! De Sade márki érveléstechnikája egy szenilis bennszülötté az övéhez képest. Érdemes tovább olvasni, mert ezután témabeli jártasságáról is tanúbizonyságot tesz. Azt hiszem, a következő érve sarkall arra, hogy a napokban felkérjem, tartson nekem buzológiai kurzust, ugyanis „a [heteroszexuális!!!] nők homoszexuális kapcsolata – a nők általános gyengédségigényének megfelelően – inkább „soft”, míg a férfiaké „hard” típusú eljárásokra támaszkodik”. Csókolom, az én figyelmemet ez utóbbi nagyon lekötné…! Buji úr mély tudásanyagának felcsillantásából következően meggyőződésem, valójában ő maga ismeri a legjobban a homoszexuális propagandát. És rá kell jönnöm, ezért nem is hivatkozik senkire. Ő maga a tudás bástyája! Lehetséges – dörzsölöm meg az államat, és végre én is elgondolkozom -, hogy valójában ő maga a legörömelvűbb hedonista katolikus propagandista az egész országban? Tanulságos rész, amikor a poligámiára tér ki, sőt a nők és férfiak féltékenységbeli különbségeire. Meg kell jegyeznem, következtetéseinek hatására majdnem kitöröltem a témának szentelt múltkori bejegyzésemet. Véleményének árnyaltsága valósággal letaglózott: „A féltékenység sokkal jellemzőbb a férfiakra, mint a nőkre. Ez azonban abból fakad, hogy a férfiúi és a női féltékenység között minőségi különbség van. A nők ugyanis csak akkor féltékenyek, ha erre nekik a férfiak okot adnak magatartásukkal. Nem így a férfiak! […] A nő reális féltékenysége szoros kapcsolatban áll azzal, hogy őt még mind a mai napig elveszik, s ő a férjéhez hozzámegy. […] Viszont a nő számára – akinek féltékenysége reális típusú – a birtokoltság tudata csupán azt követeli meg, hogy birtoklója birtokolja őt. Ezért csak akkor lázad, ha ezt a birtokviszonyt veszélyben látja.” Nem csodálatos a nő természetből fakadó alárendelődése a férfinak? Miért is nem szólítja asszony az urát gazdámnak?

És még a homoszexuálisok akarják nemtelenül „lerántani” az embert…!