Meleglelés

Ismét megjelent: Dieux du Stade 2009. Csorog a nyálunk, és hol a jobb, hol a bal szemünket takargatjuk, hátha attól jobban látjuk a láthatatlant, a szinte mindig gondosan eltakart háromszöget, amely a leginkább eldurrantaná fantáziánkat. Ha pedig mégis feltűnik, amit látni szeretnénk, hát az is csak részletekben, tovább feszítve a húrt.

Az első Dieux du Stade kalendárium 2001-ben látta meg a napvilágot, és pár év alatt elképesztő sikertörténetet futott be először Franciaországban, majd az egész (nyugati) világban. A francia rugbycsapat modelljeinek Kris Gautier, Mathias Vriens, Mariano Vivanco és mások által készített (fél-)meztelen fényképei kezdetben megrökönyödést váltottak ki a sportimádók köreiben, hiszen nem elég, hogy a fiúk meztelenül pózolnak, de némelyik kép rendkívül homoerotikus trió- és csoportfotókat ábrázol. Miközben állandó téma az erős homofóbia a sport világában, a stadion istenei mintha szarnának az egészre, és szemen köpnék a tabukat: gondosan bepúderoztatják a popsijukat, és hagyják, úgy fotózzák le őket, ahogyan nem szégyellik, leszámítva persze azt, és ettől a siker valószínűleg még garantáltabb... Állandó éhség gyötri a közönséget.

Ez is csak a frivol franciákkal történhet meg – gondolhatnánk elsőre. (Erről persze ismét a klisék jutnak eszembe. Egy egyetemi hallgató, aki résztvett egy előadásomon, így szólt hozzám a konferencia kávészünetében: - Nahát, végre egy férfi, aki ha franciául beszél, nem buzis... - Ha tudta volna...!) De nem. Kezdetben ugyan a sorozat csakis a francia rugbysekre koncentrált, ez később – az igények növkedtével - alaposan megváltozott, és nem elég, hogy más sportágak tiszteletet és mértéket nem ismerő tagjai, ráadásul több külföldi, argentín, olasz, angol... sportoló is szerepelt a sorozatban annak ellenére, hogy a hivatalos források szerint – bár ez kissé hihetetlen - nem kaptak kolosszális pénzösszegeket a pózolásukért.

Ez aztán a sport iránti elkötelezettség: Max Guazzini, a francia rugbyklub elnöke azért fordult e fogáshoz, hogy népszerűsítse a sportágat, és nőket is a stadionokba vonzzon. Próbálkozása nyilván nem volt sikertelen, mert 2004 óta making-of dvd-t is a piacra dobnak, a falinaptár pedig mára 200.000-es példányszámot is elérte, sőt Franciaországban a csapathoz kapcsolódó férfikozmetikai termékek is megjelentek. A sport eszménye óriási biznisszé alakult, a melegmarketing mintapéldája lett.

De mi vesz le minket a lábunkról? A fotókon túl a beállítások, a fiatal és érettebb férfiak heroikus póza, a Spártát idéző férfiközösség. Az ókori utalások már a márka betűszedéséből is egyértelműen kiviláglanak (V-k használata az U-k helyett), a bajtársiasság pedig homoerotikával párosul, ezzel az ókori Görögország eszményképét keltve életre, ahol a harcosok közötti intim viszony előmozdítását az indokolta, hogy poliszbeli honfitársainkat még inkább védjük, ha az egy személyben a szeretőnk. Ezt az ideálképet felfrissítve a fotósorozat sok meleg kamaszkori vágyait éleszti újjá, hiszen sokunk akkoriban még nem ismerte fel, hogy vonzódása legjobb barátjához mélyen erotikus jelleget ölt.

Ha harc, legyen harc! A plasztikus szépségek másik oldala idővel szintén előtérbe került: Denis Rouvre fényképészt a meccsek után beeresztették az öltözőbe, és 220 rugbyjátékost fotózott le heroikus, bár jóval kevésbé erotikus helyzetben. Leányálmainkat összetöri vagy tovább fokozza az ebből született album? Ki tudja, mindenesetre legtöbbünk ezek után kevésbé fog vágyni rá, hogy maga is a játékosok között flangáljon az öltözőben... Vagy mégsem, Gus?

Az Egyesült Államok történetében először történik meg, hogy egy republikánus elnökjelölt melegeket érintő kérdésekben nyilatkozik. John McCain a Washington Blade melegközéleti internetes portál előre megszerkesztett kérdéseire írásban válaszolt – vagy mégsem?

John McCain motivációi arra, hogy a melegeket is megszólítsa, jóhiszeműen és cinikusan is megközelíthetők. Mint többször elmondta az interjúban, „minden amerikai elnöke kívánok lenni”, ugyanakkor azt is hozzáteszi, „a jelenlegi választás tétje rendkívül nagy”, illetve „szoros lesz a verseny, így minden amerikai támogatására szükségünk van”. Mindezek mellett a nyitás valóban jó szándékúnak tűnik, amennyiben nem feltételezzük, hogy befogadó hozzáállása – melyre ő is utalást tesz – nem pusztán lózung: „Azt üzenem minden amerikai számára, hogy eljött az idő a pártközi munkamódszerre az országunk előtt álló kihívások megoldása érdekében.”

McCain mindeközben rendkívül óvatosan válaszol a kérdésekre. Egy kacsintás erre, egy meg amarra. Elsősorban a konzervatív, gyakran melegellenes szavazótábort kell szem előtt tartania, emellett pedig a lehető legjobban megnyernie az esetleges konzervatív melegszavazókat. Hogy ez mennyire lehet sikeres, igen kérdéses annak fényében, hogy a melegek nagy része demokrata- és Obama-párti, és McCain nem tesz annál többet, mint hogy meglebegteti, ő maga nem homofób.

Az interjú elején felidézi egy-egy meleg közéleti személyiséggel ápolt szoros – vagy legalábbis jó kollegiális – kapcsolatát, és hangsúlyozza, apparátusa kialakításakor, csakúgy mint eddigi pályafutása során bármikor, nem a nemi orientációt, hanem a személy adott területen végzett munkájának eredményeit veszi számításba. Amikor azonban konkrét válaszokat kell adnia, a mismásolás erősebbnek tűnik az alapvetően nyitott hangnemnél. Mi is a legegyértelműbb válasza (a szövetségi szintű melegházasság lehetőségének kérdésére válaszolva): „I honestly don’t know” (Őszintén szólva nem tudom.) 

Nemzeti stratégia kialakítása az AIDS-ellenes küzdelemben – tulajdonképpen ez az egyetlen valóban konstruktív, melegeket is érintő megközelítés, amely gyakorlatilag a Bush-politika folytatása abban az értelemben, hogy ez utóbbi létrehozta a PEPFAR-t (President’s Emergency Plan for AIDS Relief), amely a világ legkomolyabb HIV/AIDS-ellenes nemzetközi programja volt a forrásokban leginkább szűkölködő területek számára. A célországok Vietnam kivételével afrikaiak. McCain immár átfogó nemzeti stratégiáról beszél, noha a megelőzésben nem az óvszerhasználatot, hanem az önmegtartóztatást tartja fontosnak. Ebből leginkább az tűnik ki, hogy számára a nemzeti stratégia erkölcsi lecke, nem pedig pragmatikus cselekvési program.

(Kép: McCain kontra Svarci)

Az egyértelműen a melegeket érintő kérdésekben McCain nem sok újjal áll elő: a melegházasságot semmiképpen sem emeli szövetségi szintre, minden állam saját maga kell hogy döntsön a kérdésben, hangoztatja. Ennek megfelelően mind 2004-ben, mind 2006-ban a DOMA (Defense of Marriage Act) módosítása ellen szavazott, ezzel az államok szintjén tartva az azonos neműek közötti házasság kérdését. Az egyes államokban való engedélyezést ő természetesen tiszteletben tartja, de nem érzi feladatának, hogy hatással legyen az egyes államok oly' nagymértékben különböző mentalitására. President of all Americans?, merül fel a kérdés, ha arra gondolunk, az egyik államban elismert házaspárnak le kell mondania egyesüléséről, ha másik államba költözik. Emellett hangsúlyozza: a házasság nő és férfi szövetsége. Az örökbefogadás ennek megfelelően - és annak ellenére, hogy tiszteli az egynemű örökbefogadó párokat – kizárólag kétnemű párok privilégiuma.

Hasonló a helyzet az LMBT-közösséggel kapcsolatos kérdések politikai képviseletében is. McCain nem tartja elképzelhetőnek, hogy a Fehér Házban erre szakosodott iroda működjék, noha nem szabad szem elől téveszteni a következetességét sem, miszerint ez nemcsak a melegek közösségpolitikájára vonatkozik: „a szakpolitikáknak a pártbizottságokban a helyük.”A biztonság kedvéért ugyanakkor hozzáfűzi: a kérdés átgondolása nem időszerű, hiszen még nem választották meg. Ez utóbbi kiszólásban ugyanakkor jól látható, mennyire tulajdonít jelentőséget az ügynek: másodvonalbeli kérdésnek találja, ami bizonyára nem váltja ki a melegek szimpátiáját, hiszen ezek az ügyek a mindennapjaikra is erősen hatnak.

Végezetül: a munkahelyi kirekesztés elleni törvény (ENDA - Employment Don-Discrimination Act) megszavazását nem tartja elsőrendű kérdésnek, mivel attól tart, ez könnyelmű (frivolous) perek sorához vezetne, és sérthetné a vallásos intézmények jogait.

Az interjú egészéből tehát az derül ki, hogy blabla-bla-blablabla McCain – ha nem tér ki az egyértelmű válaszadás elől – általános értelemben elfogadó, vagyis nem homofób, ugyanakkor igyekszik mellékvágányon tartani az LMBT-közösséget érintő kérdéseket, és ha a homoszexuálisok emberi méltósága sérül vagy ők maguk túl magas politikai szintre akarnak felérni, nagypapásan a magasba emeli mutatóujját, és összevonja szemöldökét. Dádá!

Nem túl meggyőző. Ahogy az interjú egyik kommentere üzeni az esetleges McCain-támogatóknak: "Get some therapy and educate yourselves! McCain is NOT our friend." (Kezeltessétek magatokat és művelődjetek! McCain NEM a barátunk.) 

Ui: a nem-amerikaiak egyébként a választások alatt szavazhatnak, természetesen nem befolyásolva a végeredményt: www.iwanttovotetoo.com 

 A napokban, egy kedves ismerős ajánlására, elolvastam egy brit tévés személyiség dokumentumfilmjéhez kapcsolódó cikket - pontosabban többet is, de az itt következőt találtam a legátfogóbbnak. 

Előrebocsátom, nem mindenben értek vele egyet, ugyanakkor olyan tendenciákról ír, amelyek jellemzőek nálunk is, és azért lehet érdekes, hogy ne gondoljuk már megint, nyugaton kolbászból van a kerítés. Véleményét túl sarkosnak találom, a leírt jelenség kritikáját igazán extrémnek, és egyáltalán nem hiszem (mert nem úgy látom a környezetemben), hogy csak ez az oldala létezik a mi melegéletünknek, ugyanakkor mégis van benne igazság. Napokig tanakodtam, írjak-e róla egyáltalán, majd úgy döntöttem, a teljesség kedvéért érdemes lefordítanom a cikket, mert talán jó lehet brainstormingnak... Nyilvánvaló, hogy mi messze nem ott tartunk, ahol Nagy-Britannia (és London), más a társadalmunk, más a mentalitásunk, minden más... Akkor vajon miért találtam mégis olyan találónak? Talán amiatt, amilyen kommenteket kaptam egy régebbi írásomra, ahol kritizálni mertem a Joystick-party plakátját... 

A pofa érdekes a melegidentitás szempontjából. A már bemutatott Daniel Mendelsohn álláspontjához képest a másik póluson áll (konzervatívabb? Reakosabb?...), és sokkal pesszimistább.

Ti mit gondoltok?

Egy brit homoszexuális filmes szerint a meleg életmód lealacsonyító alkalmi szexet, túlzott droghasználatot és nyomort szül

Egy brit homoszexuális újságíró elismeri, hogy a londoni meleg szcénáról szóló dokumentumfilmje miatt lehet, hogy "minden hidat felégetett, ami a meleg világhoz kötötte".

Simon Fanshawe író-műsorvezető, miután egyre inkább kétségbeesett a "meleg életmód" felszínességétől és romboló jellegétől, megrendezte a "Meleg férfiak baja" c. dokumentumfilmet.  A BBC 3 televíziós csatorna számára készült program a homoszexuális közösség számos tagján megfigyelhető érzelmi és pszichológiai éretlenséget, nárcizmust, nihilizmust, illetve az önromboló tendenciákat veszi górcső alá. Fanshawe azt szeretné, ha a homoszexuális férfiak „felnőnének”, és továbbjutnának „későkamasz” állapotukon.

A meleg politikai mozgalom első időszakában szerepet vállaló filmes úgy gondolja, "úgy tűnik, mintha azért győztük volna le a kirekesztést és az előítéleteket, hogy drogokkal és vad szexszel döntsük romba önmagunkat."

Dokumentumfilmjében Fanshawe elismeri, hogy a homoszexuális mozgalom a melegség természetes szexuális viszonyokkal való egyenjogúságát a homoszexualitás elleni törvények eltörlésével és a házasságon és örökbefogadáson keresztüli törvényi egyenjogúság megteremtésével érte el. Ezen eredmények fényében Fanshawe annak a kérdését veti fel, „miért vagyunk olyan megátalkodottan hajlamosak örök tinédzserként viselkedni.

A hiúság megszállottjai vagyunk, és lenézzük az idősebb férfiakat. Az AIDS ellenére is a lehető legnagyobb szexuális révületet hajszoljuk, sőt a fejünkbe vettük, hogy drogokkal tegyük tönkre magunkat. Boldogan segítjük hozzá a heteró világot, hogy továbbra is fenntartsa a képet, miszerint az összes meleg férfi hajtűdobáló kisasszony.”

Állítása szerint az utóbbi időben "aggódni kezdett" amiatt, ahogyan a "melegek felszabadulását ünneplik" szülővárosában, Brightonban, a meleg szubkultúra egyik központjában. Az éves „Mr. Gay" szépségszemlén – amelyet egyébként „szánalmasan öntetszelgő parádénak" minősít – így szólt egy versenyzőhöz: „Elég idős vagyok ahhoz, hogy emlékezzek azokra a nőkre, akik a Miss World ellen küzdöttek… Mind azt állítjuk magunkról, hogy ahhoz, hogy igazán melegek, valóban melegek legyünk, jóképűnek és fiatalnak kell lennünk.”

Mint mondja, „a szélsőséges hiúság a meleg kultúra szerves része lett. Ez annyira általánossá vált a meleg közösségben, hogy egyébként intelligens fiatalemberek boldogan válnak a lealacsonyító szexhajhászás tárgyává.”

A meleg férfiak – akik némelyike odáig megy, hogy implantátummal igyekszik javítani külsején - annyira „ráálltak” az alkalmi szexuális légyottokra, hogy önzetlen bensőségességre találni "gyakorlatilag lehetetlen".

„Legyünk akár heterók, akár melegek, szabadidőnk nagy része a szex köré szerveződik. A meleg férfiak azonban egyenesen az identitást szervezték a szex köré. Ez pedig roncsol, de ami ennél is rosszabb, az az, hogy a promiszkuitás vált a normává."

A filmes egy melegszauna tulajdonosát, „Pault” faggatta, miután az nagyon képszerűen mesélt a szórakozóhely csoportosszex-találkozóiról: "Úszkálunk a szennyben, és azt mondjuk, ez a normális?"

Amiért kifogásolta az alkalmi és "extrém" kalandok kergetését, és célként az önzetlen emberi bensőségességet jelölte meg, Paul azzal vágott vissza, hogy Fanshawe a legheteróbb, akit eddig meleg testbe zárva látott. „Ki kéne találni neked valami operációt, szívem!”

Paul hajthatatlan és ellentmondást nem tűrő volt azon meggyőződésében, hogy a meleg életmód az emberi kapcsolatokban nem összeegyeztethető a boldogsággal és a hűséggel, ezzel támasztva alá, miért nem ért egyet a regisztrált partnerkapcsolattal. „Két meleg férfi esetében az új dolgok iránti kísértés mindig is gátat fog szabni a hosszú távú, bensőséges, gondoskodó párkapcsolatnak.”

Fanshawe elborzad az érzelmi elkötelezettség hiányától, és attól, hogy a férfiak mennyire hajlandóak a "nem biztonságos szexre". A filmben statisztikák is szerepelnek a homoszexuális életmód halálos következményeiről. Londonban minden kilencedik férfi HIV-pozitív, és az új fertőzöttek száma öt év alatt megduplázódott. A szifilisz-esetek ugyanebben az időszakban 616 százalékkal nőttek.

Mint mondja, a nem biztonságos szex nem az egyetlen dolog, amiben a férfiak önsorsrontók. Megállapítja: „ha új drog jelenik meg, a meleg férfiak biztos, hogy azonnal kipróbálják.”

Egy jelenetben Fanshawe egy homoszexuális férfit kérdez, aki „minden drogon túlvan”, és most a meleg klubokban indított kampányt az egyre népszerűbb amfetaminkristály használata ellen. A személyazonossága eltitkolását kérő férfi (aki attól félt, hogy dealerek bosszút állnak rajta), elmondta, hogy a kristály azért a legkedveltebb drog a meleg közösségben, mert csökkenti a gátlásokat, és „érzelemmentes", „állati szintű” szexet tesz lehetővé. A film szerint minden ötödik londoni meleg férfi él amfetaminkristállyal.

Úgy látszik, a gyerekkérdés napja van ismét...

Egy kedves külföldi barátnőmmel hosszan skype-oltam. Arra panaszkodott, hogy hosszú évek óta tartó szerelmi kapcsolata stagnál, és párja nem kész arra, hogy családot alapítsanak, miközben ő maga már igazán beért erre, és bár a biztosan ketyegő biológiai órája még nem csörög, ahogyan a vekker szokott reggel hétkor, vagyis elviselhetetlenül, mégis aggódni kezd afelől, nem fut-e ki az időből. Emellett nemrégiben egy meleg barátja felajánlotta neki, hogy ha jobb híján eljön az alternatív megoldások ideje, régi barátságukra és az ebből fakadó mély bizalomra tekintettel ő vállalkozik az apaszerepre. Kedves barátnémat láthatóan összezavarta a nyíltszívű ajánlat, maga sem tudja, mit gondoljon róla. Egy gyermeknek alapesetben az a legszerencsésebb persze, ha boldog szerelmi viszonyba csöppen, ugyanakkor kérdés, hol vannak a hagyományos gyermekvállalás ésszerű határai. Kérdés, a gyerekvállaláskor boldog viszony az marad-e az évek során is. 

Hány olyan esetet hallunk, hogy házaspárok (vagy akár szerelmespárok) a kapcsolatuk rendezése érdekében vállalnak gyereket anélkül, hogy felismernék, kétségbeesett, ezért sikertelenségre ítélt megoldáskeresés áll a döntésük hátterében? Ilyenkor rendszerint nem sokkal a születés után tönkremegy a kapcsolat, és a gyermek a legjobb esetben békésen vándorol a derűs apa és anya között. Hány olyan eset van, hogy egy valóban boldog házasság különböző, nem mindig megmagyarázható okból mégiscsak tönkremegy, és a gyerek a fent említettekhez hasonlóan vándorol apa és anya között? Hány olyan eset van, hogy egy meleg férfi vállalja be a tenyészbika szerepét egy leszbikus pár oldalán, és hárman nevelik a gyereket? Hány olyan nő van, aki teherbe esik, és mivel meg akarja tartani a gyereket, faképnél hagyják, mégis megtartja? És hány olyan, hogy egy nős férfitól esik teherbe a nő, és emiatt kénytelen egyedül megbirkózni a szülői szereppel? No meg hány olyan, hogy anyuka képtelen a gyereknevelésre, ezért a válás után szép lassan apuka lesz a gyereknevelő? Hány olyan, hogy elváltak a szülők, mindketten új partnerre leltek, és a kissrácnak-kiscsajnak egyszerre két apukája és két anyukája lesz? És hányan vannak olyanok, akiknek tönkremegy a házasságuk, de 'a gyerek érdekében' együtt maradnak, és esténként a konyhába zárkózva üvöltöznek egymással, miközben a gyerek abban éli ki a kalandvágyát, hogy kintről hallgatózik, vagy éppen a tévé biztosítja a szelleme exponenciális fejlődését, és természetesen nem is sejti, milyen következményekkel hathat ez későbbi személyiségfejlődésére? Arról nem is beszélve, hogy hányan maradnak félárvák. Az ideális helyzethez képest ezek mind alternatívok. Sokuk rossz, némelyikük azonban akár jó alternatíva is lehet.

Persze - és sajnos - csak többé-kevésbé ismerhetünk a fent említett esetekre statisztikai adatokat. A titkolózás, az alternatív megoldások és a rendhagyó vagy diszharmonikus magánélet kiteregetése igen ritka, hiszen senkinek sincs kedve rosszalló tekintetekkel szembesülni.

Akkor köthetnénk az ebet a karóhoz, hogy "csak örök egységben élő heteró szülők vállaljanak gyereket", ha az egyébként egyre individualistább társadalom képes lenne visszatérni ahhoz a mentalitáshoz, amelyben a templomi eskü nem csak őszinte szándéknak, hanem valóságos törvénynek, szerződésnek minősült. Csakhogy nem efelé tartunk. Mi legyen tehát? A bizonytalansági tényezők nagy száma miatt inkább ne vállaljunk gyereket? Vagy inkább bízzunk abban, hogy adott esetben más megoldások is vezethetnek jó megoldásokhoz, tehát nézzünk a tükörbe, és gondoljuk ki, vitassuk meg, mik lehetnek a teljes emberré nevelés lehetséges határai és kritériumai?

Mindeközben 'all the good people who are washing their cars in their lunchbreak' osztják az észt arra vonatkozóan, milyen környezetben kell felnevelni egy gyereket anélkül, hogy bárki is tudná, valójában mi okoz igazán nagy sérülést, illetve kiteljesedést a gyereknek. Felnő lassan egy egész generáció, akiknek a szülei már nem a hagyományok mentén élik életüket. És mégsem érzelmi roncsok, nem bűnözők, nem aszociálisak, sokan megtalálják a kiegyensúlyozott boldogságot, és még csak a rejtett homofóbia sem érvényesül: ha annyi meleg lenne, mint amennyien csonka, de legalábbis sérült családban nőnek fel, mára legalább minden második szórakozóhely gay klub lenne.

Kérdés tehát (és néhány nyitott családterapeuta és gyermekpszichológus esetleges kommentje nem lenne haszontalan), mennyiben vagyunk képesek eldönteni mi felnőttek - akik nem értünk a saját tudattalanunk nyelvén, és leginkább a társadalmi normákból alakítjuk ki véleményeinket -, milyen körülmények között vállalhatunk gyereket? Hogyan vehetnénk számba a jövő lehetséges útjait, és biztosítani, hogy a szerelmi házasságban született gyermekünknek mindig is biztosítani tudjuk majd, hogy mindennap legalább este hétre otthon legyünk, és kellő időn keresztül beszélgessünk, játsszunk vele?

Az emberek hajlamosak megijedni az ismeretlentől, pedig az élet önmagában is ismeretlen. Egyesek úgy fogalmazzák ezt meg, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha egy férfi és egy nő úgy vállal közösen gyermeket, hogy közben nem alkotnak szerelmespárt, ferdén néznek rájuk, és jön a ponyvapszichológia arról, mi a jó egy gyereknek, és mi nem az. Sőt arról, milyen képet kell mutatni a gyereknek - és ilyenkor eszünkbe sem jut, hogy a gyerekek nem alulfejlett felnőttek, és sokkal többet látnak, éreznek, mint azt mi, a társadalmi normáktól lebutított felnőttek azt gondolnánk. A képmutatás haszontalan. A kölkök kiszagolják a hazugságot. Talán még azt is kiszagolják ösztönösen, amiről saját magunknak fogalmunk sincs: például azt, hogy a házasságban élő szüleik nem boldogok, vagy hogy a külön élő szüleik boldogok, és csak az számít, hogy stabil szerkezetet biztosíthassanak, ahol van helye apának és van helye anyának. (Vagy két apának és egy anyának, vagy két anyának és egy apának - de erről most nem beszélnék.)

Talán egy a lényeg, vontuk le a bizonytalan következtetést kedves skype-barátnőmmel: legyen akármilyen fiókba tuszkolható az a - nem ritkán változékony - szülői viszony, amelynek kénytelen-kelletlen alárendelve felnő egy gyerek, ha stabilitást lát és érez, nagy bántódása nem eshet. Inkább legyen ez, mint hogy egy rossz megoldás eredményeképpen szülessen meg egy szerelminek nevezett, valójában azonban boldogtalanságot szülő, félelmekből, zsarolásból, függésből és dominanciából táplálkozó viszonyban a poronty.

Emellett pedig eltörpül, hogy akkor anya és apa heteró-e vagy sem. Vagy mégsem?

Nem vagyunk valami kirobbanó formában. Hogy kire értem ezt? Az inkább a kérdés, ti kire értenétek.

Miután évekig külföldön éltem, hazaköltözésemkor igencsak meglepett, hogy az emberek komorsága még a korábbiaknál is hangsúlyosabb lett. Azon morfondírozok, vajon az általános közhangulatnak köszönhető ez, vagy csak megszokásból zsémbelünk, hiszen panaszkultúrában élünk. Az a benyomásom, hogy az emberek felelősöket keresve egyre hajlamosak egymásra mutogatni anélkül, hogy  saját magukat kérdőre mernék vonni. Nem csodálom ugyanakkor, hogy a saját magukkal való szembesüléshez nincs erejük. Minden irányból nyomásnak vagyunk kitéve, ki lenne oly’ vakmerő, hogy még önmagát is szapulja? 

Emellett – már jópár évvel ezelőtt – az is feltűnt, hogy ránk, melegekre különösen jellemző a borúlátás. Ennek is nyilván megvannak a maga okai, ugyanakkor nem ártana megtalálnunk annak módját, hogyan mászhatunk ki a gödörből. Kész megoldást nem ránthatok elő a cilinderemből, viszont olvastam valamit, ami egy harmad lépéssel közelebb vihet a megoldáshoz.

Úgy látszik, a melegek depressziós tünetei nem állnak összefüggésben a magyarok híres pesszimizmusával. Az előbbi az amerikaiaknak is komoly fejtörést okoz. A Minnesotai Egyetem homoszexuálisok körében tanulmányt végzett arra vonatkozóan, vajon mi okozza a melegek fokozott hajlamát a depresszióra. Mint dr. Simon Rosser, a kutatás vezetője elmondta, „tudósok és pedagógusok mintegy 150 éve vitatkoznak azon, vajon a homoszexualitás tényként kezelendő rendellenesség, vagy inkább a társadalmi előítéletek – nem pedig maga a homoszexualitás ténye - vezetnek a melegek körében magasabb arányú depressziós esetekhez, a droghasználathoz, a nemi betegségek fokozottabb terjedéséhez, tehát mindazokhoz a szimptómákhoz, amelyek a melegekre irányuló tanulmányokban eddig megfigyelhetők voltak. A mostani felmérés mindkét elméletet tesztelte.”

 A tanulmány – amely teljes egészében sajnos még nem került napvilágra, a Journal of Homosexuality e havi számában kell megjelennie – egészen pontosan azt vizsgálta 422 Középnyugat-amerikai körében, hogy saját homoszexualitásukhoz való viszonyuk mennyiben áll összefüggésben a szexuális életükkel és az egészségükkel. A többváltozós - így a homoszexualitás foka, a vele kapcsolatos pozitív és negatív viszonyulások, illetve a szexuális és mentális egészség köré csoportosított - kérdéseken keresztül pontosan kirajzolódott, hogy a rosszabb mentális egészség és különösen a depresszióra való hajlam nem magával a homoszexualitással, hanem az „interiorizált homonegativitással”, vagyis a homoszexualitás veszteségként való megélésével, negatív szemléletével áll összefüggésben. 

Dr. Rosser szerint: „A régi jó tanács a melegeknek, miszerint küzdjék le, tagadják, vagy szorítsák háttérbe a homoszexualitásukat, nagyban hozzájárul a depresszióhoz, a fokozottabb magányhoz és a rosszabb szexuális egészséghez. Röviden szólva, a homoszexualitás mint rendellenesség nemcsak tévképzet, hanem az egészségre is káros.”

 (Kép: Gay Liberation Monument, New York)

E tanulmány – melynek eredménye alapvetően nem túl megdöbbentő - arra ösztönöz, hogy átgondoljuk saját hozzáállásunkat is, és szembeszálljunk azzal a megrögzött szokásunkkal, hogy saját borúlátásunkért kizárólag a külvilág intoleranciáját vádoljuk. Hogyne, a társadalmi nyomások igen nagyok, nem pátyolgatnak minket, valahogy mégiscsak szembe kell szállni, mert csak így válhat lehetővé, hogy egészségesen, torzulások nélkül éljünk. Először is a saját házunk táján kell sepregetnünk. Az egészségünkért mindenekelőtt magunknak kell felelősséget vállalnunk. Ha mi magunk betegnek tekintjük magunkat pusztán azért, mert mások ezt kívánják lenyomni a torkunkon, végül tényleg azok leszünk. 

Az Independent nyilvánosságra hozta a világ tíz legtoleránsabb városának listáját a homoszexuálisok szempontjából, szerintük itt élhetjük meg a legnyitottabban másságunkat. Nem elég azonban bemagolnunk a slágerlistát: San Francisco, Sidney, New York, Mykonos, Párizs, Barcelona, Amszterdam, London, Koppenhága, Berlin. Ha mi nem tekintünk magunkra teljes egészként, Sitgesben is csak marslakónak látjuk majd magunkat.

Fárasztó kommentekben ismételgetni, ezért szúrom be ezt a bevezető bekezdést: az alábbi írás a buli plakátjáról, nem pedig magáról a buliról szól. Csak a második mondatig kell eljutni az olvasásban, hogy ez világossá váljék: "Nem kívánok kritikát megfogalmazni magáról az eseményről, hiszen nem voltam jelen." Örülök, ha jó volt a buli, ugyanakkor kifogásolhatónak találom a plakátot. Megköszönöm azoknak, akik vették a fáradságot, hogy figyelmesen olvassák el a posztot, nem pedig reflexből kapták elő a malacbökőt. (2008. szeptember 18.)

Tegnap este rendezték meg a Joystick Partyt - ha jól tudom, immáron második alkalommal - a Revans Clubban. Nem kívánok kritikát megfogalmazni magáról az eseményről, hiszen nem voltam jelen. Az első buli visszhangjaiból, a helyszínválasztásból és a plakátból arra következtetek, hogy az eddigi bulik – a Candy! és a Pure – rendjébe illeszkedő eseményről van szó, és image-ében legfeljebb annyi újdonsággal szolgál, hogy az eddigieknél messzebb megy a szexen keresztüli marketingben, jól kopírozva így egyes heteróbulikat. Ugyanakkor a témában járatlan olvasók számára fontosnak tartom aláhúzni, hogy nem szexbuliról van szó, a helyszín egy átlagos meleg szórakozóhely.

A plakát persze nem ezt sugallja. Nagyon alapvető fogásból indul ki: a szex általános hívószó, és néhány ügyes stilisztikai vagy dizájnhúzással akár a pornográfia is felemelhető mondjuk Yves Saint-Laurent végtelenül kifinomult és érzéki alakjához. Olyan ez, mintha egy malacra fűzőt és harisnyakötőt húznánk.

A buli plakátjának tartalmi elemei ugyanis meglehetős alpáriságról tesznek tanúbizonyságot. Ott van először is a buli neve, melynek elsődleges konnotációját már csak azért sem kell senkinek a szájába rágni, mert a szlogen megteszi ezt helyettünk, és pont ettől válnak a jóindulatúan játékosnak nevezhető asszociációk olcsóvá: „Nem fagy le a Joystick-unk!” A szlogent az ihlette, hogy az addig szabadtérre tervezett bulit a hideg estékre tekintettel inkább a Revans pinceklubba helyezték át, ez kiderül az agyonhasznált betűtípussal dolgozó magyarázó szövegből. Itt már kerek mondatokban kellett volna kommunikálni, a plakátszöveg megfogalmazóinak azonban elakadt a tolla. A vizuálisan nagyjából átgondolt koncepciót rosszul szerkesztett és helyesírási hibákban fürdőző mondattal húzzák le. Hiába a buja kis kacskaringók a The Party feliraton, a kéjes vonalak árnyékában a mondatvégi, egészen fölösleges három felkiáltójel formájában kifigyel a kőművesdekoltázs.

Jön azután az estet a többitől megkülönböztetni szándékozó sztárparádé, amolyan magyar celebesen. A melegbuli nyíltan vállalja fel az igénytelenséget. Nem igyekszik igényes táncshow-val csábítgatni, nem próbál különösebb erőfeszítéseket tenni, hogy ha már egyszer… akkor tényleg glamourous legyen a buli. Ott lesznek az igencsak bizarr „Visconti Hármasikrek” (melegpornós hármasikrek), de fogalmunk sincs, mit csinálnak majd. Nyilván legyen elég a népnek, hogy bámulthatja őket. Rajtuk kívül lesznek még pornószínészek, akikről megint csak nem derül ki, mit csinálnak majd, mivel azonban külön fogásként jelennek meg a menüben, biztos valami mást tesznek, mint a fivérek. Talán eddig rejtegetett fegyverről tesznek tanúbizonyságot. Ezenkívül lesznek gogótáncosok (két szóban – magam sem tudom, hogyan kéne ezt helyesen leírni, gogo-táncosok vagy gogótáncosok, mindenesetre a különírás az egyetlen biztosan rossz megoldás), valamint striptease. A négy program tehát tulajdonképpen ugyanaz. Kár, hogy most épp nem tudom felhívni hallatlanul szarkasztikus Zsuzsámat, aki talán ott volt, mert szívesen rákérdeznék, nem az történt-e, hogy a három Visconti-fiú (vagy hasonmásaik, akik esetleg nem is hasonlítanak, de az tulajdonképpen mindegy) volt egyben a pornószínész, a táncos és a vetkőzőfiú.

No de ezek már csak alattomos feltételezések, térjünk inkább vissza a plakáthoz, mert van még rajta néznivaló. Nem,  nem a fürdőnadrágos csiniboyra gondolok, mert ő semmi újat nem mutat. Egy AussieBum-reklám erotikájával összevetve már megint a malacnál kötünk ki, és nem a fiú bájainak hiánya, hanem a fotó jelentéktelen mivolta miatt. Még a bugyelláris árnyékolása is rossz, a perspektíva lapos. A plakát közepén megjelenő, ismét közepesen pocsék szövegre sem térnék ki.

(Kép: Yves Saint-Laurent, 1977)

Záróakkordként lássuk inkább a kis ikonokat: dress code és face controll (Szigorúan két l-lel!) Azok után, hogy pornóbulinak hirdetik meg a mulatságot, nyilvánvalóan szórni kell a közönséget, nehogy megjelenjenek az erekcióra éhes kül- és belvárosi tahók. A face control-felhívás mellett megjelenő 18-as szám egyébként nem igazán a belépők korhatárára hívja fel szerintem a figyelmet, hiszen nincs feltétlenül a fiatalok arcára írva a koruk. Az X-kategóriára utaló szám leginkább azt sugallja, hogy valóban pornográfiába ütközhet a kedves vendég, ezért leginkább hívószóként (-számként) funkcionál. A dress code szintén a buli színvonalát hivatott szolgálni: nem lehet farmerban belépni. A két közönségválogató, nem kevéssé demokratikus ikon egyfajta rossz (pornó)elitizmust idéz. Lehetőleg csak gyönyörű fiatalok tegyék be a lábukat a szenespincébe. Emberek, itt vip-buli van. Legyetek méltók a pornóhoz!

Ui: Jut eszembe a dress code kapcsán: az is lehetséges, hogy a buli koncepciója hallatlanul következetes, és csak nadrág nélkül lehet belépni… Igazából akkor lenne a joystick buli a leghitelesebb, ha csak a farkunk léphetne be a kapun, cilinderrel a tetején.

Egy kedves barátnőm hívta fel a figyelmemet a Magyar Narancs szeptember 11-i számának 39. oldalán megjelent cikkre, amelyet Linder Bálint jegyez.

A nyár folyamán nem írtam a melegfelvonulást követően a Rudas fürdőben három férfit ért atrocitásról, mert más kötötte le a figyelmemet, mivel azonban az eset - kevésbé rémes következményekkel - most megismétlődött, gondoltam, említést teszek róla különösen amiatt, hogy ez alkalommal valamivel több információ áll a rendelkezésünkre.

Linder Bálint esete összefoglalva: 1. Békésen fürdőzget vélhetően a középső medencében; 2. Kiabálás, két "behemót törzsvendég" hajt ki egy harmadik urat a vízből, azt kajabálva: "Köcsög buzi, rohadt állat, takarodjál, bazmeg!" Kötényükkel csapkodják, ő pedig égnek emelt kézzel értetlenkedik; 3. A cikkíró felkéri a két törzsvendéget, hogy hagyják abba, ne bántsanak senkit; 4. Lebuzizzák, és neki is odasóznak egyet a kötényükkel; 5. A két megtámadottnak sikerül "a rendezett visszavonulás látszatát keltve" eloldalazni; 6. A cikk írója az öltözőben rábukkan az inzultált férfira, aki nem érti, mi történt. Mint kiderül, nem csak azért, mert külföldi, hanem azért sem, mert nem meleg, és szerinte nem viselkedett félreérthetően.

A cikk információi persze nem merülnek ki ennyiben, és mindehhez érdemes hozzáadni a finom stílust is, amellyel a szerző leírja az esetet. Kész irodalom.

A lényeg azonban, hogy - lássuk be végre - vércikik vagyunk. Egyáltalán nem érzem magam távol a holland turistától, ugyanis arra lettem figyelmes az elmúlt hetekben-hónapokban - amióta a blogom életre kelt -, hogy egyesek nem aszerint támadnak, amit látnak, hanem amit látni vélnek. Amit hisznek. És azt könnyen összekeverik azzal, amit tévhisznek. Meg hát nem olvassák el, amit írok, mert lusták, és mert nem számít. Pofázni köll nekik, ott a lényeg! Látatlanba csapkodnak, ahogy a két törzsvendég tette a Rudasban. Ahogy ők a közös 300 kilójukkal, úgy a blogolvasók is megtehetik ezt a nickjük mögött. Ahogy én is megtehetném, hogy ordibálok velük, mégsem teszem. Égjenek ők a kommentek között, mint a rongy. De nem égnek, mert nem veszik észre, hogy kilóg a kapa a szájukbó'... Vazze!

Normális ember - igen, normális! - véleményt alkot, majd azt érthető formába öntve adja a másik értésére. Emellett pedig, mivel mindenki demokráciáért is kiált, lenyeli, hogy más másképpen gondolja. A blogkommentelőim egy - szerencsére csak kis - része nem ezt teszi. Inkább ugat, mert ostoba és agyonfrusztrált. Nem az a lényeg neki, amit írok (e' sem óvassa, mer' hosszú és unalmas), hanem hogy buzi-e vagy, vazze! Nem vagy buzi? Akkor is az vagy, vazze!

A Rudasban is pontosan ez történt. Mint a cikkből megtudhatjuk, mindkét buziverőnek van mire heteróbüszkének lenni. (Talán ez a Straight Pride.) Az egyiknek azért, mert jól menő bordélyház tulajdonosa, és büszke lehet a csajokra, akik - úgy sejtem - zacsistul benyelik a f*t, a másiknak meg azé', mer': "Megismerem a látensot is, előlem nem bújnak el". Most is telibe trafált, ja. Mer' ő tudja, vazze!

Lehet azonban, hogy tényleg igaza volt, és a nembuzi holland mégiscsak buzi, mer' hát ugye ha valaki buzi, akkor hazudik is, mer' gecó, bújkáló féreg, akit az egésséges normális, 150 kilós ruhásszekrényszittyának alapból joga van megruházni, mer' ő az egésséges normális, és majd ő megmonnya mindenkinek, ki még az. Végülis a földesurak se csinálták másképp azelőtt! És azok is felismerték a látensot már messzirül, vazze!

Nem vagyunk egyébként beljebb a középkornál! Van, aki simán beveszi, hogy önbíráskodhat, mer' neki szúrja a ki'szott szemét, hogy nem csak ő van ebbena zországba. A legkisebb közös nevezőbe' gondókodj, az a frankó! Amelyik a legajján van. Nem vágod még mindig, hogy kiről beszélek, stricikém?! Hát a kuplerájtulajdonosról, vazze!

Lépten-nyomon azt olvasom, a homoszexualitás divat, sőt néha az is kiderül, hogy létezik homoszexuális propaganda. Vajon miféle paranoiából táplálkozik az a tévhit, hogy a melegek tűzzel vassal ki akarják irtani a heterókat, de legalábbis mindenáron meg akarják téríteni őket? Miből táplálkozik ez a félelem? A hittérítők buzgó misszióin és a fajelméleteken kívül nemigen látok ehhez „ősképet”.

Ami a divatot illeti, olyan, mintha azt mondanánk: divatba jött a mézruha. Ahelyett, hogy textíliát hordanánk magunkon, mézzel kenjük be egész testünket, és úgy sétálunk az utcán. Gyönyörű látvány, ahogy a testünket körbevonó aranyszínű krém kiemeli idomainkat, és varázslatos csillogást kölcsönöz bőrünknek. Na, felveszed a mézruhát, noha átlátszó és hozzáragad a metró üléséhez? Az abszurdnak nincs határa.

Ami pedig a propagandára vonatkozik, hát rég olvastam már annyi ökörséget – ez a legpontosabb szó – mint ma: egy lelkizős rózsaszín honlapnak hála bukkantam rá Buji Ferenc sokkötetes, vallásos ihletettségű szerző Homoszexuális propaganda c. mélyenszántó eszmefuttatására, amelynek központi magját tulajdonképpen nem is tudom, mi alkotja. A dolgozat elején ugyan azt tűzi ki céljául, hogy bemutassa a homoszexuális propaganda hatásmechanizmusait, ám az is csak nagyjából derül ki, hogy mit ért propaganda alatt. A legvilágosabb megfogalmazás a dolgozat végén van – és baromi büszke vagyok magamra, hogy érvágás nélkül sikerült eljutnom idáig: „Ne kerteljünk, hanem minden szépítés nélkül szögezzük le, hogy a homoszexuális propaganda megfogalmazott vagy megfogalmazatlan, tudatos vagy öntudatlan célja az ember lerántása.” Wow! Ez aztán a jól körülhatárolt cél…, de legalább kitűnik, hogy ügyesen elsajátította – az általam egyébként nagyra tartott - Hamvas Béla retorikáját.

Szerzőnk ezt megelőzően – a fogalmak tisztázása végett - fantasztikus leleményességgel és invencióval írja le, milyen fajtái vannak a homoszexuálisoknak (divatosabb nevükön melegeknek, szemben a heteroszexuálisokkal, azaz hidegekkel, vagyis azokkal, akiket az előbbi csoport „frigideknek” tart, muhaha!) A homoszexuálisok harmadik csoportja itt a lényeg, ezeket képezik ugyanis azok, akik tulajdonképpen nem is annyira homoszexuálisak, mint inkább az „örömelv” alapján cselekvő heteroszexuálisak (és normális társadalmakban arányuk „zéró”), akiknek valójában már édesmindegy, kivel hálnak, mert nem képesek értékbeli különbségtételre. Magyarán akik csak élvezni akarnak. Amikor idáig jutottam, rájöttem, hogy Buji úrnak fogalma sincs róla, mit beszél: elmélete szerint a homoszexualitás minden heteroszexuális számára legalább akkora gyönyörforrás, mint a heteroszexualitás (az „örömelv” alapján ugyebár), és pusztán azért nem fordul efelé a nagy többség, mert erkölcsi fenntartásai vannak vele. A heteroszexualitás csak attól jobb, hogy nagyobb értéket képvisel.

A szerző egy ostoba összeesküvés-elméletet, egy „átfogó stratégiát” feltételezve (amelyet nem támaszt alá sem tényekkel, sem hivatkozásokkal, sem szerzőkkel, semmivel, csak mondja-mondja a magáét, mint egy grafomániás naplóíró) próbálja meggyőzni olvasóját arról, hogy a homoszexuális propagandisták „nem homoszexualizálni akarják az embereket, hanem azt az embertípust akarják megformálni és elterjeszteni, amelyik számára a homoszexuális kapcsolat ugyanazt jelenti, mint a heteroszexuális kapcsolat”. Elmélete szerint a másság liberális kultusza az örömelv alapján kívánja standardizálni az embert. (Ez egyrészt önmagában ellentmondás, másrészt pedig pont a cikk írója standardizál annak feltételezésével, hogy csak egyfajta szexualitásnak van létjogosultsága.) Egyszóval: agyrém az egész!

Az írás azonban nem áll meg a melegeknél. Hogy úgy mondjam, szélesebb kontextusba helyezi a kilencvenes évek és az ezredforduló propagandáját. Kinyilatkoztatása révén megvilágosodhatunk afelől, hogy a szexuális forradalom a hetvenes-nyolcvanas években a heteró tabukat döntötte le, az új évezred elején pedig odáig fog jutni (az írás 1999-es), hogy az állatokkal történő közösülést és a vérfertőzést fogja szentesíteni, mintha a felszabadulás pusztán azt jelentené, hogy megszeretjük azt, amit eddig gusztustalannak tartottunk, és hogy az emberben nem is működnek öntudatlan pszichés gátak. Attól, hogy valaki szerint napi egy csomag A4-es papírlap felzabálása üdvözítő (vagy divatos), még nem fut össze a nyál a szánkban.

A propagandista agymenésre visszatérve Buji úr kitér a nőkre is, akiknél termékenyebb talajra lel a térítés, „a férfi ugyanis nemileg sokkal polarizáltabb és differenciáltabb, mint a nő. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a férfi sokkal inkább férfi, mint amennyire a nő nő.” Na, ezt hogyan magyarázza ki a Möszjő? Ez is megy neki, aki nem hiszi, olvasson utána! De Sade márki érveléstechnikája egy szenilis bennszülötté az övéhez képest. Érdemes tovább olvasni, mert ezután témabeli jártasságáról is tanúbizonyságot tesz. Azt hiszem, a következő érve sarkall arra, hogy a napokban felkérjem, tartson nekem buzológiai kurzust, ugyanis „a [heteroszexuális!!!] nők homoszexuális kapcsolata – a nők általános gyengédségigényének megfelelően – inkább „soft”, míg a férfiaké „hard” típusú eljárásokra támaszkodik”. Csókolom, az én figyelmemet ez utóbbi nagyon lekötné…! Buji úr mély tudásanyagának felcsillantásából következően meggyőződésem, valójában ő maga ismeri a legjobban a homoszexuális propagandát. És rá kell jönnöm, ezért nem is hivatkozik senkire. Ő maga a tudás bástyája! Lehetséges – dörzsölöm meg az államat, és végre én is elgondolkozom -, hogy valójában ő maga a legörömelvűbb hedonista katolikus propagandista az egész országban? Tanulságos rész, amikor a poligámiára tér ki, sőt a nők és férfiak féltékenységbeli különbségeire. Meg kell jegyeznem, következtetéseinek hatására majdnem kitöröltem a témának szentelt múltkori bejegyzésemet. Véleményének árnyaltsága valósággal letaglózott: „A féltékenység sokkal jellemzőbb a férfiakra, mint a nőkre. Ez azonban abból fakad, hogy a férfiúi és a női féltékenység között minőségi különbség van. A nők ugyanis csak akkor féltékenyek, ha erre nekik a férfiak okot adnak magatartásukkal. Nem így a férfiak! […] A nő reális féltékenysége szoros kapcsolatban áll azzal, hogy őt még mind a mai napig elveszik, s ő a férjéhez hozzámegy. […] Viszont a nő számára – akinek féltékenysége reális típusú – a birtokoltság tudata csupán azt követeli meg, hogy birtoklója birtokolja őt. Ezért csak akkor lázad, ha ezt a birtokviszonyt veszélyben látja.” Nem csodálatos a nő természetből fakadó alárendelődése a férfinak? Miért is nem szólítja asszony az urát gazdámnak?

És még a homoszexuálisok akarják nemtelenül „lerántani” az embert…!

Végeredményben megnyugtató, hogy nemcsak Közép-Európában zavaros, mit jelent a Gay Pride kifejezés és az ehhez kapcsolódó attitűd.

A pinknews.co.uk beszámolója szerint New York-ban a múlt héten Straight Pride Parade néven egy jamaikai reggae lemezkiadó társaság, a TCOOO heterófelvonulást hirdetett. Ennek oka az volt, hogy egy előadójuk számát betiltották a szövege miatt, mely szerint "Jah Jah gonna hit them hard / All the men who visit men backyard." (Jah, Jah keményen lecsap / Minden férfira, aki férfiak udvarát látogatja). Kérdés ugyan, hogy a tiltással nem reagálták-e túl a szám üzenetét, a rendezvény és következményei mégis figyelemfelkeltőek.

Miért is? Azért, mert senki, még a jamaikaiak sem jelentek meg a saját felvonulásukon. Ki tudja, mi történt. Berosáltak a szervezők, hogy strucctojást kapnak a képükbe, esetleg a saját közösségük sem értett egyet a szám üzenetével, vagy éppen a lemeztársaság tagjai – természetesen a divathullámnak felülve – testületileg lettek meleggé egy röpke hétvégére, és úgy maradtak, mindenesetre nem kevéssé ironikusan végül csak egyetlen kíváncsiskodó meleg blogger, Joe.My.God jelent meg a helyszínen a jó buli reményében.

A rendezvény tehát nem elmaradt – hiszen nem fújták le -, hanem egyszerűen érdektelenségbe fulladt, aminek meg talán az lehet az oka, hogy a Heteró Büszkeségnek valóban nincs értelme, és ezt odaát pontosan tudják is. Míg itthon egy heteró kisebbség azon a szinten akad meg, hogy „ők sem büszkék arra, hogy heterók, miért lennének büszkék a burnyákok  arra, hogy burnyákok”, az USÁ-ban talán az egész kérdés annyira lejárt lemez, hogy a békés amerikai többséget, ha álmából felébresztik a kérdéssel, mi az üzenete a Gay Pride-nak, ásítozva vágja ki a leckét, mintha csak a Pitagorasz-tételt kellene felmondani: „Arra büszkék a melegek, hogy a társadalmi nyomás ellenére sem adják fel önmagukat.”

Talán egy nap mi is eljutunk idáig. Ehhez azonban az kell, hogy okafogyottá váljék a küzdelem,  a melegfelvonulás egyetlen célja pedig a bezzegnyugathoz hasonlóan pusztán annyi legyen, hogy mindenki azt tegye, amihez ért: a melegek akkor majd hozzájuk méltó utcabált szerveznek a heteróknak, mert abban alapvetően profik, a heterók pedig nagy számban és decensen, annak rendje és módja szerint ropják majd az utcán, mert maguk sem dőlnek be afféle hülyeségeknek, hogy fenyegetik őket, amiért nem akarnak buzulni.

Egy New York-i zsidó meleg könyvét olvasom. Daniel Mendelsohn 1960-ban született Long Island-ben, és bár klasszika-filológusként végzett, könyveiben leginkább a zsidó identitás kérdéseivel foglalkozik. Az amerikai kritika osztatlanul elismeri munkásságát, különösen a The Lost: A Search For Six Of Six Million c. memoárja miatt, amelyen keresztül családja holokauszt során eltűnt hat tagjának életútját kívánja feltérképezni.

Én azonban egy korábbi – első – könyvét olvasom: The Elusive Embrace – Desire And The Riddle Of Identity [nagyjából: Az elillanó ölelés – Vágy és az identitás rejtélye] . Ez egy fikcióval átitatott memoár, amely egy homoszexuális zsidó férfi természetét veszi górcső alá.

Mendelsohn egy helyen kitér a férfiak közötti szerelmi kapcsolatok dinamikájára, amelyről így ír:

„All of the successful, happy gay couples I know, the ones who show an enviable depth of emotional commitment, have one thing in common, and that is that they look for, and find, sex outside their loving relationship. This is a fact of gay life. I do not think that this vitiates the quality of their commitment in any way whatsoever. It merely suggests what is obvious about gay men – and, therefore, of men in general, since gay culture is nothing if not a laboratory in which to see what masculinity does without the restraints imposed by women: that sex for men is, finally, separable from affect. Threesomes, leather, orgies, role- playing – playing: for gay men, sex can be separated from the self, from the subject.”

Nagyjából: „Az összes általam ismert boldog meleg pár - azok, akik irigylésre méltó érzelmi elkötelezettséget mutatnak – egy dologban közösek, mégpedig abban, hogy a szerelmi kapcsolatukon kívül is keresik – sőt meg is találják – a szexet. Ez a melegélet egy ténye. Nem hiszem, hogy bármilyen módon beszennyezi az elköteleződés minőségét, pusztán azt sugallja, ami nyilvánvaló a meleg férfiakat illetően, ennélfogva pedig általában véve a férfiakat illetően, hiszen a melegkultúra nem más, mint egy olyan laboratórium, amelyben megláthatjuk a nők által előírt kötelmek nélküli férfiasságot: a szex a férfiak számára végeredményben különválasztható az érzelmektől. Triók, bőrszerelések, orgiák, szerepjátékok – játékok: a meleg férfiak számára a szex különválasztható az Éntől, az alanytól.”

Mendelsohn megközelítése első ránézésre radikális… Megkérdőjelezi azt, hogy a meleg párok – és most ne beszéljünk gyermekvállalásról és családról, pusztán a párkapcsolatok belső működésmódjáról – pont ugyanolyan belső szabályok szerint kell hogy éljenek, mint a heterók. Végeredményben a felvetés teljesen érthető: egyrészt azért, mert sok meleg a heteró kapcsolatmintát igyekszik átültetni a kapcsolataiba (rendszerint nem sok sikerrel), másrészt pedig azért, mert nyilvánvaló, hogy a férfiak és a nők nem egészen ugyanúgy működnek szexuális téren, hiszen – akár a fajfenntartás szempontjából is – egészen más a szerepük: a férfi feladata, hogy hódítson, a nőé pedig, hogy megtartson. Ezt még Schopenhauer is elemezte, és nagyjából arra jutott, hogy a férfiak és a nők közötti biológiai különbségek is rámutatnak arra, miért különbözik az érzelmi beállítottságuk: a spermiumok milliói a szétszórásra biztatnak, az egyetlen petesejt viszont egyetlen személy befogadására sarkall.

 Ebből persze nem szabad túlzott általánosításokat leszűrni: heteroszexuális párokra (vagyis nőkre) is jellemző, hogy a partnerkapcsolatukon kívül is keresnek kalandokat – erre példa a swinger-klubok hazai megjelenése is -, és ismerek olyan férfi melegeket, akik tökéletes monogámiában képzelik el a párkapcsolatukat, függetlenül a mintáktól. Mindazonáltal jellemzőbbnek tűnik, hogy a férfiak a fizikai hűtlenséget elfogadhatóbbnak tartják, mint a nők, talán éppen amiatt, amire Mendelsohn is utal: a férfiak számára könnyebben különválasztható a szex a szerelemtől, mint a nők számára.

 Az emberek hajlamosak mindenből erkölcsi kérdést kovácsolni: meleg vagy? Akkor promiszkuis. AIDS-es? Akkor biztosan romlott. Férjét megcsaló nő? Kurva! És mégis: a nejét megcsaló férjjel elnézőbbek, mint a férjét megcsaló asszonnyal. Míg ez utóbbi ribanc, az előbbi inkább bika, alfahím, akit férfitársai a sikereiért titkon még tisztelnek is – vagy irigyelnek -, pedig pont ugyanazt teszi, mint az elítélt nő. Alapvetően az egész hűségmizériának több köze van a biológiához, mint a társadalmi szerepekhez. Férfiaknak, nőknek egyaránt szükségük van az érzelmi biztonságra – ennek feltétele pedig szinte minden esetben az érzelmi hűség, az érzelmi monogámia -, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ennek elérésére ugyanaz a minta működik mindenki esetében. A hűséghez való hozzáállás talán sokkal inkább érzelmi vagy genetikai, mint erkölcsi, ahogyan a féltékenység is sokkal inkább a birtoklásvágyról szól, mintsem a társadalmi elvárásokról, legfeljebb sokszor ez utóbbi mögé bújtatjuk az igényeinket, érthető módon: a szabályok sokkal megragadhatóbbak és általánosíthatóbbak, mint az ösztönök.

 A melegkapcsolatok működésmodellje eltér a heterókétól, úgy is mondhatjuk, sokszor változatosabb. Naná, hiszen csupa olyan akad össze, akinek az a feladata, hogy hódítson! A heterók rendszerint nukleáris egységben képzelik el a párkapcsolatukat, a melegekre ezzel szemben jellemzőbbnek tűnik a norma elleni „lázadás”. Ez a társadalmi kötelmek és minták oldala. Kérdés azonban, hogy az alapvető különbség nem abból táplálkozik-e, hogy a melegek esetében nincs nő, aki – hogy Mendelsohn szavaival éljek – előírná a férfiak kötelmeit, ennélfogva nincs is olyan elvárás, amelynek meg kellene felelni. Emellett a meleg férfinak nem kell biztosítania, hogy feltétlenül a saját, ne pedig egy másik férfi gyermekét nevelje fel sajátjaként, így nem kell hűségre kényszerítenie partnerét. A kompromisszumok más területen jelentkeznek.

Azon tanakodom, a boldogság eléréséhez a melegeknek feltétlenül követniük kell-e a heteroszexuális normát, amikor kapcsolatuknak más a felépítése (nő-férfi kontra nő-nő, férfi-férfi), sőt eltérőek a kapcsolódás feltételei és következményei, és vajon attól integrálódnak-e a társadalomba, hogy a saját dinamikájuktól eltérő modellt követnek. Nem szorítják magukat újabb béklyóba ezzel? A melegek közötti párkapcsolatra talán még erősebben érvényes az, ami minden kapcsolatra igaz: a két fél szigorúan személyes igényei, nem pedig előre kialakított rendszerek alapján kell megtalálni a működőképes egyensúlyt. Vagy mégsem?

Az outolásnak több olyan aspektusa van, amelyről nem írtam a múltkor. Nem sokáig húztam a családi coming-outot. Nem tértem ki a biszexuálisokra. Sőt, nem tértem ki a leszbikusokra sem, pontosabban nagyon is férfiszemmel írtam a cikket, egészen egyszerűen azért, mert bár látok nyilvánvaló, nagyon hangsúlyos különbségeket a férfi és a női homoszexuálisok életformája között (erről majd később szeretnék is írni), igencsak szétesett volna az írásom, ha minden lépést női szemmel, női lehetőségként is bemutatok. Meg aztán, a másik nem kérdésében nem is vagyok annyira jártas…

Van azonban egy aspektus, amelyről mindenképp írnék, és tulajdonképpen ezen a ponton álltam meg a múltkor: mi történik azután, hogy már tudja az összes barátunk, hogy melegek vagyunk, mert kezdetben bevallottuk, majd később egyszerűen elmondtuk nekik? (Mielőtt bárki belém kötne: igen, fordítva is történhet a dolog, sőt valaki minden esetben elmondja – mert nincs ezen mit bevallani, blablabla -, mások pedig akármilyen elfogadó közegben is legyenek, irracionális félelmeik miatt minden alkalommal bevallják). Hol van az a pont, amikor már nem érdekes, ki meleg és ki nem az? Erre a kérdésre többek között azért nagyon nehéz válaszolni, mert a melegek nem csak a baráti társaságokban kerülhetnek szóba, hanem (egyre inkább) a közéletben is. Közéleti értelemben pedig akkortól nem érdekes, ki meleg és ki nem, ha teljes a jogegyenlőség. (Repülő sót gyorsan, máris ájuldoznak az olvasók!!!)

Akkor szoktunk coming-outról – előbújásról – beszélni, amikor valaki elmondja egy másik embernek, vagy nyilvánosan felvállalja homoszexualitását.

Valaki úgy tartja (ld. az előző írásaimra érkezett egyes kommentek), neki mindegy, mit csinálnak a buzik mindaddig, amíg a zárt ajtók mögött teszik. Ez legalább kétféleképpen értelmezhető: 1.” Nem zavar, mit csinál a meleg haverom, de ne menjen bele a részletekbe.” Jogos nézőpont, mindenki maga dönti el, mennyire érdeklik mások magánéletének érzelmi-érzéki síkjai, nemi orientációtól jobbára függetlenül; 2. Nem akarom tudomásul venni, hogy vannak melegek. Az én kedélyemet ne borzolják ezzel, sőt egyáltalán ne is beszéljenek róla, húzzák meg magukat, és örüljenek, hogy nem lövik agyon őket!” E második (tovább)értelmezés már nem annyira jogos nézőpont. Nem csak azért, mert ne más döntse el, miről beszélhetek és miről nem, hanem mert itt húzódik meg annak a határa, hogy mi közügy, és mi nem az.

A melegek egy – ki tudja, mekkora – része jogegyenlőségért kiált. Az erre való jogosultságuk sokak számára vitatható, de ettől még tény, hogy kiáltanak. Sőt, mostanában eredményeket is elérnek. (Más kérdés, hogy vajon a civil szervezetek oly’ hatékony lobbizása miatt – muhaha -, vagy inkább azért, mert a politika számára mostanra lett fontos a szavazatuk.) Innentől kezdve pedig a homoszexualitás nem magánügy. Közügyként, politikai sőt gazdasági kérdésként merül fel a jogi helyzetük, mindenkit érint a jogegyenlőségük kérdése, mert az bizonyos mértékben minden állampolgárra hat, és a legbuzgóbban talán pont azok kívánnak ebben állást foglalni (tiltani), akik eddig tudomást sem akartak venni a homoszexuálisok létezéséről. Mert az „abnormálist” jobb nem látni. (Mintha egy halandó blikkre megmondhatná, mi normális és mi nem az, amikor mindenki csak azt találja normálisnak, ami a saját esete, vagy amit nagyon jól ismer. Talán arról van szó, hogy az eddig normán kívül álló betér a normába, és ennek a látványa az attól berzenkedőknek fájdalmas.)

A világ a családtól a barátokon át a nagyobb és különböző típusú érdekközösségeken keresztül terjed a nemzetközösségig (és azon is túl). Az LMBT és a heteroszexuális irányultságú emberek közötti kapcsolatfelvétel a két szélsőséges szinten tűnik a legerősebbnek: míg a magánemberek szintjén remélhetőleg a melegek nagy hányada elindult a coming-out útján (vagyis legalább egy heterónak elmondta már, mi az ábra), a nemzetközösség szintjén pedig kisebbségként a regisztrált partnerkapcsolat bevezetésével komoly előrelépést értek el a jogegyenlőség területén, a kettő között, civiltársadalmi szinten alig van olyan kommunikációs csatorna, amelyen keresztül a különböző érdekcsoportok egymással szemben kifejthetnék a véleményüket, pedig ez politikailag rendkívül fontos lenne. (És a működő melegszervezeteknek a zavaros és végeredményben mellékes prájdüzeneteken túl pont emiatt nagy a felelősségük abban, hogy közel húsz éves létezésük során nem teremtettek semmilyen heteró-homó fórumot.) A heteróknak, ha nincs pár meleg barátjuk vagy családtagjuk, módjuk sincs megítélni, milyenek a melegek, és szabad-e az esetükben pl. örökbefogadást akár fontolgatni, akár mereven elutasítani. Berzenkednek a gondolattól, mert nagy részük csak a sztereotípiákat ismeri, nem pedig a hús-vér embereket. Teljes sötétségben tapogatóznak, csak a szélsőségeket ismerik (amik egyébként heteróban ugyanúgy megvannak). Jó, ha egy-egy internetes fórumon vagy a Szigeten délután ötkor, két horkantás között szóba elegyedhetnek velük. Így meg milyen módon alakíthatnának ki felelősségteljes, felnőtthöz méltó véleményt a melegeket illető – és őket magukat is igen csak érintő - kérdésekben?

Társadalmi szempontból valahol itt kezdődik a coming-out: van egy törvény, amit a melegek evidensnek tekintenek. Nagy részük a további lépéseket is annak veszi majd, ez nyilvánvaló egyrészt a nyugati minták követése miatt, másrészt pedig mert Magyarországon vagyunk, ahol az emberek soha nem veszik észre, amiért köszönetet mondhatnának, és csakis arra érzékenyek, amijük nincs. A másik oldal meg? A jelenlegi állás szerint vagy rábólint a fejleményekre, vagy csak hőbörög. Azt se tudja talán, mit kezdjen a - számára - hirtelen jött előbújással.

Mindenesetre – akármilyen röhejesen hangzik is – végeredményben a heteróknak a legfontosabb, hogy elmondják a véleményüket, és komolyan elgondolkozzanak a melegek „mibenlétén”, mert nekünk, melegeknek a világ legtermészetesebb dolga, hogy ugyanolyan jogokat szeretnénk, mint amilyenek a többségi társadalom tagjainak járnak, és mert mi nem csak magunkat, a magunk szubkultúráját ismerjük, de a heteronormatív miliőt is, ahonnan egytől egyig jövünk.

Nem különös ez a szerepcsere?

Egy srác a klub bejáratánál közel hajol a haverjához, és megkérdezi: „Na és te, mikor bújtál elő?”

A választ már nem hallom, mert nem pofátlankodhatok oda, hogy végighallgassam. Valami azt súgja, monológ kezdődik.

Rágyújtok egy cigire, és hazafelé indulok, mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán.

Én mit válaszoltam volna? Tizenkét éve? Vagy inkább nyolc? Hat-öt-négy? Valójában még most is sokaknak fogalma sincs róla, ki vagyok.

 Talán én jobban örültem volna annak a kérdésnek ott a klub ajtajában, hogy mikor kezdtem el… hüm… előbújni? Nem szeretem ezt a szót (sem). Az előbújás azt sugallja, bármikor a fejedre szakadhat egy zongora. Mintha azon nyomban megköveznének. Mintha egyetlen gesztussal fednéd fel önmagadat: filctollal a homlokodra írnád, mi a szitu, majd útnak indulnál az Üllői úton. Az előbújás szóra üthetnékem támad. (Pedig nem lehet véletlen, hogy pont ez a szó terjedt el. Ez a hozzáállásunk. Nem is a heteró külvilágé, hanem a miénk. Végeredményben nem ők aggattánk ránk a kifejezést.)

Szóval… Mikor kezdtél coming-outolni? Na jó, hagyjuk, ez a kérdés még bénább! Mintha mi itthon annyira agyonhallgatnánk mindent, hogy amikor elő kéne állni egy kérdéssel, csak dadogunk.

De mindegy is, úgysem tudnék mit válaszolni. A coming-out angolul is, magyarul is egy mozzanatot, egyetlen nagy lépést (kúszás-mászást) sugall, pedig valójában ha egyszer elkezdtük, sosem érünk a végére.

Egy baráttal indítod. Inkább barátnővel. Nagy-nehezen bevallod neki, mi az ábra, és ha nem az derül ki, hogy ő viszont évek óta titokban beléd szerelmes, hanem az, hogy mindig is sejtette, van már kivel megosztanod a kételyeidet, az élményeidet, a hangulataidat. Végre nem csak a naplód tudhat róla.

 A barátnő vagy elpletykálja a dolgot, vagy nem. Ha elpletykálta, már nem te döntöd el, mi a következő lépés, azonnal egymásba koccanó helyzetek sorában találod magad. Ha nem pletykálja el, tovább görgetheted magad előtt a dillemát (elég ez így?), és várhatóan mást is beavatsz előbb-utóbb. Bárhogy legyen is, féken tartod magad: minél többeket avatsz be, annál nagyobb a veszélye, hogy széles körben is kitudódik. 

Néhány barát beavatása után sokaknál elérkezhet az idő arra, hogy a családdal is szembesüljön. Ekkor jó eséllyel ők még nem értesültek a dologról, így szerencsére a te reszortod, hogy őket is bevond. Kezded hugival. Meg bátyóval. Aztán jönnek a szülők. Vagy kitagadnak, vagy nem. Korafelnőtt korban a családi szféra általában már nem kapcsolódik olyan erősen a társasági élethez, így most ezt a vonalat tegyük is félre, és menjünk tovább kéz a kézben a társasági értelemben vett coming-outtal.

Végül így vagy úgy, de az egész baráti kör értesül a dologról, már amennyiben nem az a vágyad, hogy mindenki előtt titkolózz és mellébeszélj. A társaságban van, aki szóba hozza, a többiekről nem tudod, mit gondolnak, és mindig előbukkannak olyan új arcok a bulikban, akikről már fogalmad sincs, tudják-e vagy sem. Hiába fogadtad meg az elején, hogy tisztában leszel vele, ki tudja rólad és ki nem, mert úgy vélted, ezzel legalább egy kicsit bebiztosíthatod magad… Igen, végeredményben bujkálsz. Hol elő-, hol meg csak el.

A coming out valahogy nem áll meg önmagában cselekedetként. A fenti lehetőségből az tűnik ki, hogy amint megtettük az első lépést, „kiszolgáltatjuk magunkat”. A legjobb hát, amit tehetünk, hogy kitaláljuk, mi a célunk a coming-outtal, mit gondolunk majd saját magunkról, ha egyszer rossz fogadtatással szembesülünk, jó-e, ha sokan tudnak róla, és miért nem jó, ha csak páran… Barátomnak tekinthetem-e Pistit, legyen akármilyen jó arc, ha keresztülnéz rajtam, miután elárultam…? Ki árul el kit? Nem saját magamat árulom el, ha félelemben élek? Nem attól torzulok a leginkább? Nem jobb szembesülni néhány gyalázkodással, mint a szőnyeg alá söpörni… saját magamat? Mi van, ha az embereknek tényleg tökmindegy, ki meleg és ki nem, onnantól kezdve, hogy ismerik és szeretik? Mi dolgom azzal, aki nem szeret többé? Van mit átgondolni, és nem csak egyszeri lerendezésről, leleplezésről van itt szó. Az életben mindig új társaságokba kerülünk, toleránsabb vagy kevésbé toleráns emberek közé, és a legkülönbözőbb emberi kapcsolatainkban újra és újra felmerül ugyanaz a kérdés: megmondjam, vagy fölösleges?

A coming-out inkább hozzáállás kérdése, beállítódásé, attitűdé. Nem arról van szó, hogy egyszer kitalálod, mit gondolsz a kérdésről, és egész életedben ahhoz tartod magad, az meg végképp nem állítható, hogy mindig, minden közegben életed végéig ugyanúgy fogsz viselkedni. A környezetednek megfelelően és veled együtt változnak az outolás határai, és az adott kapcsolattól függően kisebb vagy nagyobb a jelentősége. A legszélsőségesebb esetben egyszerűen átlépsz rajta, vagyis bátran úgy döntesz: leszarod, mit gondolnak rólad, nem fogsz többé hazudni, akármilyen társaságban vetődik is fel a kérdés.

Azt mondják, a coming-out egyfajta vízválasztó, a társadalmi beilleszkedés első lépése. Pedig a coming-out – ha valóban a világ elé lépünk - a legradikálisabb szemlélet megnyilvánulása. Ezen a ponton kezdődik és zárul. Addig meg bújkálunk előfele…

Ma ismét rá kellett jönnöm valamire, ami a pszichológiában bizonyára közhely: attól, hogy minket támadnak, mi is azt keressük, kit támadhatnánk. Ez persze másként is működhet: attól, hogy a magunk számára toleranciát várunk el, még nem leszünk toleránsabbak más csoportokkal szemben.

És pont ezért tűnik néha egészen visszásnak az elfogadtatásunkért való küzdelem. Mi magunk is ugyanakkora faszok maradunk, akár elfogadnak, akár nem, mint azok, akik soha nem is akartak - vagy nem kellett nekik - elfogadni másokat, viszont életük során tökélyre fejlesztették az ujjal mutogatás művészetét.

Délután szóba elegyedtem egy meleg sráccal. A második mondata az volt, hogy ő azért nem száll buszra, mert tele van magyar niggerrel. Jót hahotáztunk, bár kicsit fennakadt a szemem a szavaitól. Pár perc múlva már kedélyesen szaloncigányoztunk (viccek formájában: - Melyik a leghasznosabb magyar nigger? - Amelyik párját ritkítja, stb.) Nem igazán tudtam eldönteni, pusztán sztereotípiák kifigurázásáról van szó, vagy most tényleg bele kéne menni abba a hülyeségbe, miszerint az összes cigány lop. Nem kellett sok hozzá, hogy kiderüljön: bele kéne. Úgyhogy szépen - kellő iróniával - megköszöntem a fejtágítást, és eloldalogtam.

Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor az én fejemben már nem okozott akkora galibát, hogy meleg vagyok, arra is rájöttem, hogy jobb megszabadulni az olyan kliséktől, mint hogy "minden buzi fürdőskurva, nőgyűlölő, társadalomromboló, magamutogató, stb.", hiszen pont ezek miatt kerültem önmagammal konfliktusba. Soha nem a vágyaimmal volt bajom, hanem azzal, ahogy mások tekintenek rá. (Végeredményben nem nekem rossz, hogy meleg vagyok, hanem annak, aki utál érte, oldom fel ma a dilemmát.)

Ugyanez tökéletesen érvényes bármilyen más kisebbségre is. Legyen az bringabuzi, fukszos-mercis vállalkozó, bkv-ellenőr, tudós, takarítónő vagy cigány. Mindegyikre rá lehet húzni néhány sztereotípiát, amely által - pozitívan - meg tudjuk különböztetni magunkat, nagy igazságokra mégsem lelünk. A kifigurázásnak egyébként mindig van értelme, helye, de csak akkor, ha azt saját magunkkal is meg tudjuk tenni.

Mindenkinek megvan a maga cigánya, ki ezt, ki azt a csoportosulást utálja, és eképpen tetszeleghet a hős - vagy éppen a becsületes átlagpolgár - szerepében. Miközben valószínűleg senki sem igazán az. Sokszor a másiktól való eltérésünkben fogalmazzuk meg a saját identitásunkat, szólhatna egy esetleges válasz a kérdésre, csakhogy nem attól lesz valakinek identitása, hogy megmondja, ő mi NEM, hanem attól, mi IGEN.

Az embereknek mégis egyszerűbb, ha nem kell összetett válaszokat keresniük egy-egy problémára (ld. a cigányság társadalmi integrációjának szűkös lehetőségei), hanem egyszerűen rábökhetnek: ez úgy ahogy van, szar, le kell húzni a klotyón! Aztán meg mindenki megsértődik, ha azért, mert Dosztojevszkijt olvas, mert ülve húgyozik, mert festi a haját, mert füvet szív, mert nem eszik húst, mert az anyjával lakik, mert tud oroszul, mert néger a csaja, sárral dobálják.

Ha pedig megsértődik, hogy szabadul a kínjától? Tovább sérteget. Milyen olcsón próbáljuk megúszni, hogy tisztára mossuk a lelkiismeretünket!

És szépen forgunk tovább a vécélefolyó örvényében...

Több tízezer evangélikus jelent meg a washingtoni utcákon múlt szombaton. A TheCall hívószóra induló felvonulás, amelyek sorát több amerikai nagyvárosban megrendezik, 2000-ben indult útjára, amikor is Lou Engle aktivista létrehozta alapítványát. A mostani felvonulás célja, hogy az őszi választások előtt felhívja Amerika figyelmét a morális kérdésekre (moral issues). Ezek alatt most elsősorban az abortusz tiltását, továbbá a homoszexualitás kérdését, a bevándorlás korlátozását és a szigorú drogpolitikát értik. Hozzávetőlegesen hetvenezren voltak jelen, írja a USA Today, míg más alkalmakkal akár négyszázezres tömeget is képes volt mozgósítani a rendezvény.

"Szellemi összeütközés történt - mondta Lou Engle - , amely az abortusz megszüntetésére szólította fel a nemzetet, és lehetővé tette Isten számára, hogy fellépjen a... meg nem születettek nevében."

Ja, mer' nélkülük egyébként Isten cselekvésképtelen. No de máris befogom, mert nem azért jöttem, hogy kolbászmócsingokat fröcsögtetve ugassak.

Az internet meglehetősen szűk információkkal szolgál az esemény kapcsán. Ha félretesszük azon összeesküvés-elméleteket, amelyek alapján biztos már megint a zsidók és a buzik fogtak össze - ezúttal Amerikában - annak érdekében, hogy ne értesülhessen a világ az őt mozgató erőkről, satöbbi-blabla, azon tanakodom, vajon miért nem kapott még nagyobb nyilvánosságot a hazafi-dzsembori, amely az internet tanúsága szerint igazi rockkoncert-hangulatban zajlott 12 órán keresztül. Se pro, se kontra... Még a youtube-on is csak tízezren nézték meg az esemény promóját. Pedig hetvenezren voltak jelen.

Ami a promót illeti, elkezdhetnék kiabálni én is: pfuj, én nem akarom ezt látni nap mint nap az internetemen, de nem teszem, pedig fenyegetést, fanatizmust, érzelmi zsarolást látok, ezektől a jelenségektől pedig összeszorul a gyomrom. Röviden az üzenet: ha nem térsz meg Istenhez, mind elkárhozunk, és az iszlamisták bezabálnak minket. Egyszerűen elnavigálok. És nem mocskolódom, mert nem azt találom fontosnak, hogy valami ellen beszéljek, hanem hogy valami mellett. Emellett pedig most nem tudnék.

Mindenki abba szóljon bele, amihez valóban köze van. Egy városban egyszerre hatszánegyvenhétmillió dolgot lehet tenni, úgyhogy hagyjuk már a nem-akarom-ezt-látni provincializmust, meg a jó szokásunkat, hogy nem akkor nagy a szánk, amikor valamit el akarunk érni, hanem akkor, amikor valamit fújolni kell. Itthon mindig csak arról beszélünk, de szar itt élni. Ez a panaszkultúra. Nem unalmas? Senki nem mások értékeiről, csak mások hibáiról gondolkodik, mintha így védené sérült egóját.

Ez ilyen egyszerű a mi rendezvényeink kapcsán is. Így születik a csúsztatás, és a gyomorból fakadó undort máris ponyvamorálba bújtatták. Pedig csak annyi kéne, hogy mindenki a maga háza előtt söprögessen. És ne mérgezze a szomszéd tehenét.

Mi a legnagyobb baj a magyar melegbulikkal? Az, hogy zenéhez alig értő emberek szerveznek zenés-táncos mulatságokat, miközben gyakran az az érzése a szemfüles közönségnek, hogy magasról tesznek arra, mit tolnak a közönség orra, lába alá a táncparketten. A Candy! - és talán kisebb mértékben a Pure - szervezői tökéletesen üzleti alapon közelítik meg a buliszervezést, ami önmagában nem baj, csak éppen pont annyira magyar, mint amennyire már megszokhattuk: a seggrázó közönségnek kétezerötért jó lesz némi vocal house, sok fény, ha pedig tényleg nagyon rá kell dolgozni a konkurenciára, előkotornak két táncost meg hárommal több diszkólámpát. Ja, és hogy megmutassák, milyen faszagyerekek, persze négy-öt pornósztárocskát, akik az izmos hasukat mutogatják csak, miközben blazirt arckifejezéssel vonulgatnak fel-alá, de nem csapnak a lecsóba, ahogyan az elvárható lenne mondjuk Berlinben vagy akár Buenos Airesben, ó nem! Nincs itt más, csak parasztvakítás.

Ezzel a tendenciával áll szemben a Brutkó Diszkó kezdeményezés, amelynek humoros névadása már önmagában is lélek- és szellemfrissítő. A dj- és vj-crew-ból álló csapat underground színfoltot jelent a dögunalmas magyar melegbulik sorában. Ráéreztek arra, hogy a bulizós meleg ugyan főként elektronikus tánczenét fogyaszt, de nem feltétlenül akármilyet, és nem sokat törődnek a glamúr-külcsínnel, úgysem hajlakkal akarják meghódítani a közönséget, hanem olyan feszes vagy éppen szétcsúszó ritmusokkal, amelyek nagyban hozzájárulnak a rongylábetechnika továbbfejlesztéséhez.

Az augusztus 14-i második szigetnapon ez az irány kapott némi teret, és fölöttébb dicséretes, hogy a Magic Mirrors helyszínfelelőse nem a szokásos mainstreamvonalat tartotta szem előtt, hanem a változatosságot. Az egyensúly tökéletes volt: kemény elektronikus tánczene néhány ismertebb előadó remixelt remekével megspékelve. Melyik meleg buliban hallhattunk eddig csudajó keverésben Chemical Brotherst, Sam Sparrót - a nyugati meleg zenei szcéna legújabb üstökösét, akinek slágereit az egész világ zsákszámra zabálja -, vagy éppen a legmelegebb elektronikus underground-diszkóformációt, a norvég Röyksoppot, amelynek 49 Percent című opuszától a közönség lélekszakadva igyekszik tartani a ritmust? Sehol. Hogy Patro animációira hajazzak, eddig csak színvonaltalan események voltak, de most itt a magic. No nem a Ló Magic, inkább a Mirrors Magic. Amely végre nem Low, hanem High Magic. Magyarok, lóra fel, és irány a Brutkó!

Vakard ki magad a ganéból, és szórakozz! Pár óra alvás után én is visszatalicskázom magam a Szigetre egy újabb remek magic-este reményében.

(Brutkó Diszkó @ Sziget: Kisdubos, Százalék & VJ Rakam Le Roux)

Avagy a Na Végre esete a Szivárvány Misszióval

A felvonulást illetően a Na Végre meleg-programmagazin legutóbbi, augusztusi száma több nézőpontot is igyekszik ütköztetni egy Misszió-interjú, két olvasói levél, illetve a Misszió által az egyik levélre adott válasz keretében. A magazin szerkesztője talán észre sem vette, mennyire hiteltelenné válnak a Misszió szavai a két olvasói megnyilvánulás tükrében. Ha mégis, annál jobb!

 Az egyértelműség kedvéért haladjunk sorjában: az első levél (18. oldal) írója szerint a Misszió inkompetens, a felvonulás csak arra jó, hogy lejárassa a melegeket. A második, kevésbé impulzív vélemény (Steve-é - 49. oldal) a New Lindenmann Apartments részéről fogalmazódik meg; Steve többek között azt kifogásolja, hogy a szervezők nem hajlandók együttműködni a meleg üzletek vezetőivel, akik nyilvánvalóan anyagilag is támogatni képesek a felvonulást. Példának hozza fel Desiré Dubounet-t, aki ugyan sok vitát vált ki, mégis megkerülhetetlen figura a meleg üzleti életben, és a maga módján rendkívül sok erőfeszítést tesz a közösség érdekében. Steve konklúziója, hogy a fesztivál a jelenlegi formájában ugyanúgy árt a közösségnek, mint az üzletnek. Ezután az 50. oldalon olvasható a Misszió igen gyengécske, személyeskedéstől sem mentes válaszlevele a 18. oldalon található levélre, amely legfeljebb csak azt illetően reagál, hogy a levélíró „csürhének” nevezte a felvonulókat (valóban igazságtalanul). A legfontosabb vádakra azonban nem tér ki a Misszió, nem védi meg magát, inkább egyfajta sértettség érződik ki a szavak mögül. Egy Alapítvány azonban nem lehet sértett. Ha vállalja a szervezést, ki kell állnia a vádlókkal szemben is, és meg kell védenie nézeteit, gyakorlatát. A Misszió ezt – mint a felvonulás után – most sem tette meg. Helyette, akár egy pap, lelkizik.

Az olvasói megnyilvánulások fényében igen érdekes elolvasni a Misszióval készült interjút. Az interjúalany személye nem derül ki, és ez már önmagában is kínos, de lépjünk túl rajta. A felháborító inkább az, hogy leszámítva az azon három kérdésre adott választ, amely a Misszió szervezeti működésére vonatkozik, az érvek enyhén szólva is ellentmondanak a levelek tartalmának. A válaszok bűzlenek.

 Anti-támogatás. „Meleg vállalkozások képviseltetik magukat a tágabb szervezői körben”, szól a Misszió az interjúban. Adja magát a kérdés: melyek azok a vállalkozások, és hol jelennek meg a felvonulás során? Steve pont arra panaszkodott, hogy a szervezők kirekesztik az erre kész üzleteket: „[…] semmilyen kezdeményezés nem történt idén azon kívül, hogy egy elengedett telefonbeszélgetés alatt (sic!) adományt kérjenek”. A támogatói kör valóban megcsappant idén, ez látszik azon is, hogy a fesztivál mögött korábban felsorakozók listája az idei évre feltűnően lerövidült.

Prédikálás. „Az Alapítvány célja […] a többségi társadalommal történő párbeszéd kezdeményezése…” – Hol van az a bizonyos párbeszéd? Hol tudhatjuk meg az eredményeit? A felvonulást a Háttér nem kommentálta (helyette nekiesett a vele egyet nem értő melegeknek), a pride.hu pedig elutasította az MTV azon felkérését, hogy vitába bocsátkozzon az ellentüntetőkkel. A felkéréskor az MTV még nem tudta, hogy egyenesen Tomcatet lesz kénytelen a stúdióba ültetni – a pride.hu viszont már elvben is elzárkózott az ötlettől, magyarán nem élt azzal a lehetőséggel, hogy a médián keresztül próbáljon a többségi társadalomhoz szólni. A Lambda Budapest Meleg Baráti Társaságnak honlapja sincs (!), legfeljebb a szintén hozzá tartozó masok.hu, amelyen szintén nem találtunk választ arra a kérdésre, hol kezdeményeznek a Misszió tagjai párbeszédet.

Diktátumok. „Mindenki számára van lehetőség arra, hogy jelezze ötleteit, elképzeléseit.” Az üzletekre vonatkozóan: „Természetesen az ő ötleteik, elképzeléseik is fontosak, és jelezhetik azokat.” Ha ez valóban így van, hol láthatjuk ezek megjelenését bármilyen formában? Válaszom: sehol. Vállalkozói oldalról pont az derül ki a steve-féle olvasói levélből, hogy semmibe veszik őket. A magánszemélyek részéről is igen sokfelé olvasható a melegek egyetértésének hiánya a fesztivál szervezését illetően. Ennek ad hangot az elsőként említett olvasói levél. Mindezekből az szűrhető le, hogy sok meleg nem akar részt venni a Misszió által szervezett felvonuláson, mert nem ért egyet annak formájával. Amennyiben a Misszió válasza a résztvevők hiányára az lenne, hogy egyetlen valamirevaló ötlet sem merült fel a részükről, azt kérdezem, ők maguk valóban képesek-e a kommunikációra és az együttműködésre, vagy csak a saját elképzeléseiket hajtogatják orrvérzésig? Aki nem fér bele az ő szűk, mégis koncepciótlan keresztmetszetükbe, azt elhajtják, homofóbnak nyilvánítják? Ez nem párbeszéd. Ez diktátumok sora. Vagy talán az ő kezükben van a bölcsek köve? Emellett nyilvánvalóan nem érdekük, hogy bárki is a szervezés közelébe kerüljön. Nem igaz, hogy részvételre biztatják a melegeket és a szimpatizánsokat. Nyilvánvalóan ezzel ellentétes a céljuk: „Természetesen lehet mindent jobban csinálni, ezért várjuk azokat, akik szeretnének segíteni. Ingyen, sok-sok órán át. Tartva a hátukat mindenért.” Magyarán: mi feláldozzuk magunkat a melegügy oltárán. De ha valaki be mer lépni templomunk ajtaján, számítson rá, hogy a fejére szakad az orgona.

Cinizmus. Mennyiben hozzáértő az a szervezet, amelyik azzal próbálja kivédeni az ellentüntetők támadását, hogy a felvonulását átkereszteli „Meleg Méltóság Menetére”, és felhívja a melegek figyelmét a veszélyre? Ez nem cselekvés, ez szövegelés! Nincs ma Magyarországon olyan meleg, aki ne ismerné fel, hogy veszélybe kerülhet, ha felvonul, és nincs olyan buziverő, akit érdekelne, milyen nevet adnak a felvonulásnak. A Misszió válasza szerintem leginkább cinikus. (Mellesleg: Mocsonakin kívül – akit láttam is – kit láthattunk a szervezők közül a felvonuláson?)

Félelem. Miért nem vonultak többen a melegek?, szól a következő kérdés. Válasz: „Mert féltek eljönni”. Akkor vajon tényleg sikerült a Misszió azon alapvető küldetése, hogy az emberek ne féljenek eljönni? Emellett pedig eszükbe sem jut, hogy sokan talán nem félelemből nem mentek el, hanem mert nem értettek egyet velük? A macik félnének a vonulástól? Erősen kétlem! Inkább a Misszió fél attól, hogy elveszti politikai-uralmi helyzetét.

Hazudozás. A Misszió szerint az esemény az elmúlt években azért nem fejlődött, mert „nagyon kevesen dolgozunk a fesztiválért, nagyon kevés pénzből”. Ugyanakkor a válaszlevele szerint több mint száz önkéntes dolgozott hónapokig. Most akkor melyik a hazugság? Steve leveléből az derül ki, a Misszió nem tesz többet azért, hogy több pénze legyen, mint hogy megereszt egy-egy telefont. Ez lenne az a kemény munka? És hol van Desiré pénze? Nem arról van itt inkább szó, hogy a Misszió mindenkit elmar maga mellől? Nekem egyre inkább ez válik nyilvánvalóvá.

Mártírium. „Ti és azok, akik nem vettetek részt a szervezésben, csak a végeredményt látjátok”, panaszkodik a Misszió az interjúban, és hozzáteszi: ők már ennek is örülnek. Mi meg örüljünk, hogy legalább ők örülnek, nem igaz?! A részvevőknek nem kell mást látniuk, mint az eredményt. A Misszió láthatóan nem veszi észre, hogy a közönségnek pont ennyi a feladata! Senkit nem érdekel, ki milyen erőfeszítést tesz, ha a végeredmény silány. És ez így van rendjén. Egyem meg a szalmonellás fagylaltot pusztán azért, mert Magdi néni a pult mögött heti hatvan órában főzi? Én igazán átérzem az ő erőfeszítéseit, de attól még nem fogom megenni a főztjét! (Egyébként én „megettem”, mert felvonultam, de ez nem azt jelenti, hogy elismerem a Misszió munkáját. Nem azért vonulok fel, hogy a Missziónak jó legyen.)

 A Missziónak láthatóan elképzelése sincs arról, hogyan kellene működtetni egy nagyszabású rendezvényt. Ehelyett politikai szinezetű lózungokkal próbálják kiszúrni a szemünket. Mint Steve oly’ finoman utalt rá, tagjai fölött elszállt az idő, és a rendezvény nem alkalmazkodik a külvilághoz.

Anélkül, hogy kétségbe vonnám a szervezők egykori jelentőségét vagy úttörő szerepét, azt kell hogy mondjam, ma már csak ülnek a babérjaikon, féltik a ki-tudja-milyen (talán politikai, mert biztosan nem társadalmi) befolyásukat, és nyilvánvalóan fogalmuk sincs arról, merre változik a világ. Az elvek védelmében egyfajta elitista hozzáállással elmarják maguk mellől a befektetőket, igénytelen és szellemtelen, a melegeket és a heterókat megszólítani képtelen, ismétlődésétől szarásig unt fesztiválprogramot hoznak össze, és nem veszik figyelembe még a melegek ellenvéleményét sem, miközben azzal a lózunggal fedik magukat, hogy nagyon sokat dolgoznak az ügyön. A fesztivál során az egyetlen valamirevaló program a filmmustra – bár sokszor ócska vagy promós kópiák jutnak el a moziba, néha több órás késéssel!

Well, egy fecske nem csinál nyarat, ezt ők mégsem látják be. Az ügy sikerének kérdését valójában félreteszik, és kizárólag a zuhogó (tojás)esőt teszik az atrocitások felelősévé. Ha rajtuk múlik, nem is lesz ez másként. Mert nem elég, hogy elképzelésük szerint ők jelentik az egyetlen fecskét, de még ahhoz is vakok, hogy ne repüljenek fának. A „gyerekes plakát” ennek ékes bizonyítéka!

Az idei melegfelvonulást követően – vagy talán már azt megelőzően is –tojásdobálás alakult ki egyes melegcsoportok között. A pride.hu hagyta közölni egy másik csoport, a GayBears honlap egyik üzemeltetőjének iwiw-es adatait, a Háttér Társaság a Melegekért pedig homofóbnak nevezte ez utóbbit, amiért nem ért egyet a felvonulás szervezésével. A Háttér –a felvonulást szervező Szivárvány Misszió Alapítvány egyik tagjaként - GayBears blogját náciszimpatizánsnak nevezi, mivel – nem kevés iróniával – megjegyezte, ha kimegy a felvonulásra, azt azért teszi, mert a nagydarab ellentüntetők megmozgatják a fantáziáját.

 A Háttér Társaság a Melegekért kirohanása a GayBears ellen övön aluli ütés. GB sarkos véleményt fogalmaz meg a felvonulás kapcsán, válaszként a Háttér a kommentek között turkálva szarral dobálja, és azt üvölti: homofób. Kész röhej! A cikk stílusa leginkább a szentkoronarádió csaholására emlékeztet. De miért is teszi ezt? Vajon tényleg azért, mert GB nem ért egyet a felvonulással, és kifogásolja a blaszfémiát, ezt pedig a Háttér intoleráns álláspontnak találja, így „kiáll a melegek jogaiért” egy kisebbségen belüli „szélsőség” megbélyegzésével?

A Háttér toleranciáról papol, de képtelen zsebre vágni, hogy vannak melegek, akik máshogy gondolják. Mit tesz hát? Azonosítja az ellenséget, és igyekszik kitúrni az ő kis „melegközösségéből”. Ezt annál is inkább kötelességének tarthatja, hogy a GayBears által kritizált pride.hu szerkesztője, Steigler Sándor a Szivárvány Misszió Alapítvány kuratóriumának tagja.

 Miért is homofób GayBears? Mert nem akar vonulni úgy, ahogy az a Missziónak tetszik? Értem. Mindenki homofób, aki nem akar úgy vonulni. A szentfazék Misszió pedig majd kihirdeti, ki hogyan lehet úgy buzi, ahogy az neki tetsző. Akár az észak-amerikai misszionáriusok tették.

 A Szivárvány Misszió Alapítvány szerintem is alkalmatlan a felvonulás megszervezésére. Lehet, hogy tevékenységük tíz évvel ezelőtt még elment, mára azonban nem bírnak el a föléjük tornyosuló feladatokkal. Tagjai lehet, hogy a maguk területén nagyon is hozzáértő szakemberek – elismerem és tisztelem például Takács Judit társadalomtudományi munkásságát –, de hogy fogalmuk sincs, mi egy fesztivál-szintű event management, az is biztos. A szakács ne esztergáljon. Maradjon mindenki a kaptafánál. Ha meg szervezni akar, rendezzen házibulit.

 Ki a Szivárvány Misszió, hogy megmondja a tutit, hogy eldöntse, ki szervezheti vele együtt és ki nem a felvonulást? Mindaddig, amíg annyi telik ki tőle, hogy a képtelen homofóbia vádjával sérteget egy másik melegszervezetet, ne hirdessen sokszínűséget. Mert az vagy cinikus, vagy gyerekes. Mindkettőből van már elég.

Vajon jót tesz Thürmer Gyulának a retorikai plasztika? A Hírszerző napi nonszensze nyomán megtaláltam az Interneten az egyik cikkét (http://www.gportal.hu/gindex.php?pg=24194033&nid=4498285), amely nem csak a tartalma miatt háborított fel – bár ezt túlzás állítanom, mert leginkább nyerítettem a röhögéstől -, hanem a stílusa miatt is.

A Pártelnök Úr talán felismerte, hogy ebben az országban coolnak kell lenni, csak úgy lehet eredményt elérni. A politikusnak is szüksége lehet új szabásmintákra, a Burda ma már nem elég laza. Miközben arról ír, a melegek akár „médiacsillagocskák” is lehetnek a mai világban, felveszi új köntösét, és stílusa máris méltó lesz a legtündöklőbb médiacsillagocskákat pellengérre állító huszadrangú pletykalapok tényfeltáró riportjaihoz.

Látom magam előtt, ahogy a Pártelnök Úr fogja magát, a Balaton-parti nyaralóban a szalonnás reggeli után magára ölti szürke poliészter zokniját, no meg az elnyűhetetlen bőrszandált, és izgatottan elkocog a partközeli újságosbódéhoz, hogy vásároljon pár mértékadó bulvárlapot. Áttanulmányozza őket, lemeózza a fordulatokat, próbál a tükör előtt, és mire kész az ebéd, a kerti műanyag asztalnál már le is körmölte a szellemes helyzetértékelést. Néha töröl egy-két idegen szót, és kerüli a leendő olvasó megszólítását, mert a tegezés mégiscsak túl direkt lenne egy pártelnökhöz (bár ki tudja…), a magázás viszont ódivatú. Az ékes szöveg a lebbencsleves tálalása előtt elkészül.

A vakáció után a titkárnője Pesten begépeli neki, és míg lefőzi a Pártelnök Úr kávéját, azon tanakodik, mit jelent a szalonbuzizás.

A Pártelnök Úr, mielőtt elküldené a Szabadságnak az írást, idillikus balatoni nyaralásán tűnődve átfésüli: „felhajtás” megvan, „rendes bespájzolás” pipálva. A „meg ilyenek” a gimnazistákat is megszólítja, a „sima Fradi-Dózsa verekedéssel” pedig igazán bevállalósnak érezheti magát. A „Jedi lovagos” zsernyák kellőképp ütős hasonlat, és bár a „figyelemelterelés” lassan állandó jelzőért kiált, politikai üzenet mégsincs ugyebár nélküle, úgyhogy kihagyhatatlan. A cikk végi empátia balos kötelesség, a tragikus végkicsengés megmutatja írója – és pártja - nemes felelősségtudatát, ami pedig az általános jópofizást illeti, az írás egésze simán kontárba kenterbe veri Valkó Esztit a Cool Nightban.

És akkor a mondanivalóról még nem is beszéltünk, kezdjük hát a számára legbiztosabb tereppel: rendőrök, politika. Közhelypuffogtatás. Némi kis populizmus (elégedetlen munkások, nyomorgók milliói), politikai óccsóság (színház, liberális elit bulija), a kormányzó párt cinizmusának szellemes pellengérre állítása („nyári színházi előadás a nagyérdemű szórakoztatására és figyelmének elterelésére”), végül pedig a költőket meghazudtoló kép: Gyurcsány fohásza a „teremtőhöz” (szigorúan kis tével), hogy ne támadjon fel a népek tengere. Több nincs is benne. De nem baj, ma már úgyis csak a külcsínnel lehet eredményre jutni.

Az ellentüntetőket gyorsan azonosítja a focidrukkerekkel, a tojás említése nélkül nem is lehet komoly az írás, ami pedig a „meg ilyeneket” illeti, arról nem igazán tudja, hogy mi is lehet az, mert hát ő ugye nem volt jelen a tüntin. Miért elemzi magát az eseményt már-már publicisztikai szigorral, ha ott sem volt? Mit is akar tulajdonképpen? Újságot írni a híradó alapján, politizálni, vagy egyszerűen csak megmondani a tutit, mert az még neki is megy?

Hogy a buzik hogyan kerülnek számára a képbe, azt már végképp nem tudom, mert láthatóan fogalma sincs róla, kik azok, pedig nem kevés ideje él az országban, és mint jó munkáspártinak, barátra és ellenségre egyaránt vetnie kellett már néhány pillantást. Szocialista szocializálódása azonban mindennél erősebb: ahogy akkor is, most is inkább tabut jelent a homoszexuális kisebbség – közösség? – mibenlétének feltérképezése, múltjának átgondolása, jövőjének kérdései. A szó olyannyira különös a számára, hogy örül, megbújhat a bulvárstíl mögött, és elég annyit lebetűznie, hogy m-e-l-e-g. Az egész kérdéskör annyira idegen tőle, hogy még az erős homofób jelzőt sem illetném a megnyilvánulására. Ez a cikk a melegek vonatkozásában végképp semmiről sem szól, vagy ha igen, hát az emlékezet tompulásáról, és persze a szájtáti értetlenségről, amelyet szívvel-lélekkel, vérrel-verejtékkel oszt a bérház harmadik emeletén élő Magdi nénivel, aki pasziánszozás közben a rádiót hallgatja, és csak legyint, mert úgy érzi, ő már túl öreg ahhoz, hogy követni tudja, mi zajlik ebben az országban. (Úgyhogy meg sem próbál írni róla.)

Eleve, tanakodik Magdi néni: mi a különbség „tüntetés” és felvonulás között? Példaképe vele együtt vonogatja vállát. – És különben is – szakad fel immár mindkettejükből két játék között a sóhaj -, mi bajuk is van már megint ezeknek a homószektálisoknak? Nem kell ugye rózsaszín csillagot viselniük, úgyhogy legalább olyan mázlisták, mint a zsidók. Amilyen állapotban van ez a szerencsétlen ország, marhavagonból sem lesz elég az országban vagy negyven évig, úgyhogy nincs min aggódniuk. Bármilyen állást vállalhatnak, és egyáltalán: bár alsóbbrendűek, még az egyetemre is bejuthatnak. Nem csukják le őket gyerekek megrontásáért, pedig a rendes, normális embereket igen! Sőt, azokat bankrablásért, pénzmosásért meg ilyenekért is lecsukják. – És mire a lefordított lapok az asztalra kerülnek, eljő a megvilágosodás: - Ezeknek a homószektálisoknak bármit szabad! Valójában ezek mind kiváltságosok! Összeszűrik a levet a karvalytőkésekkel, beszövik magukat a politika pókhálójába, és hamarosan át is veszik az uralmat a legyek fölött!

Thürmer Gyula Pártelnök úr hátradől irodai karosszékében, és mer nagyot álmodni: ha ezek a m-e-l-e-g-e-k lehetnek médiacsillagocskák, színházigazgatók, vagy éppen vadakat terelő államtitkárok, őbelőle is válhat még rendes celeb. Talán komolyabban is veszik majd, mint most.

Vagy írjon inkább blogot?

A 13. melegfelvonuláson vagyunk túl. Lássuk csak, milyen volt az idei: jómagam az Oktogonnál kapcsolódtam be a menetbe, és a földalattis kimenekítésig bőven volt alkalmam megfigyelni, milyen is az a „magából kivetkőzött, hiszterikus ribanctömeg”, amelynek képe az átlagos magyar fejekben oly’ határozottan él. Előrebocsátom, hogy tavaly nem vehettem részt a felvonuláson, mert nem voltam itthon, és a legerősebb korábbi emlékeim a 2002 körüli felvonulásokról vannak.

Felvonulók régen és ma

Nos, a pár évvel ezelőttiekhez képest a mostani felvonulás jóval visszafogottabb, létszámban kisebb, kevésbé fesztiváli jellegű volt, és sokkal nagyobb arányban vettek rajta részt heteroszexuális szimpatizánsok, mint 5-8 évvel ezelőtt. Akkoriban több volt a kamion, nagyobb a forgatag, békésebbek a külső szemlélődők és merészebbek a prájdolók. Mégis idén olvasták a fejünkre a leghevesebben azt a vádat, amelyet korábban csak jóval elszórtabban hallhattunk: az ott élvezkedő tömeg magamutogatásból vonul fel, polgárpukkasztásból, hergelésből. Nem tisztelnek sem Istent, sem embert, erőszakosak, betegek, randák és visszataszítóak.

(Kép: a rémes tömeg)

Ez idén egészen egyszerűen nem így volt. Persze, voltak transzvesztiták, viselkedésük és ruházkodásuk azonban teljesen szalonképes maradt. Minden tiszteletem az övék, amiért ilyen helyzetben ki mertek jönni az utcára, fel merték vállalni magukat. Mert senki ne higgye, hogy az ember hóbortból és hobbiból lesz transzexuális, vagyis elsődleges és másodlagos nemi szerveit átoperáltató személy. Nincs ember, aki viccből veti magát a sebészkés alá. Ez nem egy hiúsági kérdésből fakadó mellplasztika. A felvonuláson egyesek - uramatyám! - félmeztelenül táncoltak, mégsem voltak obszcénok, legfeljebb nem a strandon, hanem egy kisebb fesztivál keretében vették le ingüket. És volt mellettük az a jópárszáz átlagos kinézetű vonuló, akiknek a feléről még maguk a melegek sem tudják megállapítani, azért vannak-e ott, mert klubtagok, vagy azért, mert szimpatizánsok.

Ez vajon tényleg annyira megbotránkoztató? Azt hiszem, továbbra is az emberek sztereotípiáiból táplálkozik a felvonulásról szóló közbeszéd (és itt nem a politikára vagy a sajtóra gondolok, hanem a mindennapi emberekre, internetes fórumokra, stb.). Az olyan típusú prekoncepciók mentén fogalmazódik meg a vélemény, mint: „Láttam két évvel ezelőtt a híradóban a tízperces összefoglalót, azóta én pontosan tudom, milyenek ezek valójában, és úgy ahogy van, elítélem a viselkedésüket”.

Idén pont a szélsőségesebb felvonulók voltak a legkevesebben. Azok, akiknek a pride leginkább arról szól, hogy a felvonulászáró buliban eldicsekedhetnek, melyik kamionon milyen tangában vagy úszónadrágban csavarták a csípőjüket valamelyik vasrúd köré. Ők féltek. Inkább otthon maradtak, és a tükör előtt próbálgatták, hogyan is lejtenek majd akkor, ha újra „szabad lesz”. Azt hiszem, még jó darabig várhatnak. Addig meg lejtsenek a meleg diszkókban, ahogy a heterók is teszik a magukéban. (Megjegyzés: tőlem aztán csinálhatnak akármit - de ebben senkit nem kell hogy érdekeljen az én személyes véleményem...)

A közvéleményben élő sztereotípiának persze megvannak a maga okai. Az is elképzelhető, hogy az elmúlt években a felvonulók egyes látható, bár kisszámú csoportjai – akik mintegy a legprovokálóbb ellentüntetők szinonímái – a viselkedésükkel olyannyira megbotránkoztatták a tömeget, hogy beleégették magukat az emberek képzeletvilágába. Ezzel járultak hozzá a már korábban is létező „meleg” sztereotípiához, pedig a viselkedésük inkább az „exhibicionista” személyiségéhez közelít. Amelyből ugyebár legalább ugyanennyi heteró van, gondoljunk csak az egykori Budapest Parádé egyes részvevőire.

Az ilyen magamutogatóknak, szokás mondani, fel kellene mérniük, mekkora kárt okoznak a tetteikkel. Maximálisan egyetértek az állásponttal, miközben egy másik oldalról is igyekszem megvilágítani a kérdést.

Társadalmi vákuum

Legjobb emlékezetem szerint a 2007-es események előtti felvonulásoknak nem volt jelentős visszhangjuk. Benne voltak ugyan a hírekben, mégsem alakult ki társadalmi vita a létjogosultságukat és a formájukat illetően. Nem voltak buta és okos hozzászólások MTA-tagok részéről, nem közölt publicisztikát a Hírszerző, nem fogalmazott meg éles, összeszedett bíráló kritikát a KultúrPart, nem nyilatkozott György Péter, aki többek között a frusztráltság általános társadalmi problémájának szemszögéből rendkívül érdekesen elemzi a középosztály idei ellenállását. (http://www.nol.hu/cikk/498644/) Nem volt itt jóformán semmi. A tiltakozók a tabuktól átitatott mentalitásukhoz híven szemet hunytak az események fölött, a melegek meg vállat vontak, és nyugodt szívvel vonultak tovább. Nem volt semmilyen komolyabb ellenállás a pride során (leszámítva egy-két ellentranszparenst és másfél tucatnyi bekiabálót). Mi, melegek hogyan válaszoltunk e hangokra? Legfeljebb kiröhögtük őket. Az oviban voltunk. Egymásra nyújtottuk a nyelvünket, azt csá!

Ha a magyar társadalom valóban nem lenne képes elfogadni a felvonulás jelenségét, nem kellett volna tizenkét évet várni a komolyabb tiltakozásra. Az események, az erőszak mögött nem a meleggyűlölet áll, noha kétségtelenül a homofóbia is meghatározó jelenség a társadalomban. A melegek egyre inkább célpontot, bűnbakot vagy leginkább a jelenlegi politikai elit ellen irányuló kritika eszközét jelenítik meg. No és persze a politikáét is, de ebbe most nem megyek bele, így is nehéz egyben tartani a szálakat.

Egyfajta társadalmi vákuum vette tehát körül a melegeket (és nem csak a vonulásukat). Voltak persze diszkriminációs esetek, voltak jogsértések, de ezek nem „forrtak egybe”, nem vezettek általános vitákhoz. Mint feljebb említettem, nem hiszem, hogy a magyar társadalom többsége számára elfogadhatatlan lenne a melegfelvonulás gondolata. Az nem mindegy inkább a számukra, hogyan zajlik.

Létjogosultság

Nem gondolom, hogy „be kéne szüntetni a felvonulást”, nem. Az általános társadalmi feszültségekre a válaszadás nem a hallgatásban, az elnémulásban rejlik. Ez ugyanaz a struccpolitika lenne, amelyet a meleg szervezetek jelenleg képviselnek: nem nyilatkoznak, nem írnak cikkeket, nem válaszolnak a felvetésekre, nem keresik a párbeszéd lehetőségét. Hallgatnak, mint szar a fűben. A felvonulást szervező Szivárvány Misszió Alapítvány információim szerint még csak egy sajtóközleményt se küldött az MTI-nek, nem hogy valamilyen összeszedettebb írással kereste volna fel valamelyik jelentősebb napilapot vagy online hírújságot. Akkor volt csak vakmerő – vagy átgondolatlan -, amikor a gyerekek önérzetes plakátjával előrukkolt, és láthatóan nem mérte fel, hogy ezzel csak olajat önt a tűzre. A plakát üzenete ugyanis az önérzetességet szemléltette, a társadalom azonban az esze helyett a szívéhez kapkodott: "Már a gyerekeket is feláldozzák!"

A felvonulásnak nem megszűnnie, legfeljebb alkalmazkodnia kell a társadalmi viszonyokhoz, ha már egyszer a társadalommal való kommunikáció a célja. Mert miről is szól a pride?

(Kép: Budapest Pride 2008)

Előző bejegyzésemben - nem túl akadémikusan - így határoztam meg a meleg büszkeséget: „Én arra vagyok büszke, hogy a többség ellenérzéséből fakadó nyomással szemben is fel merem vállalni, hogy meleg vagyok.” A felvonulás lényege annak megmutatása, hogy attól, mert meleg vagyok, még teljesen normális. A közösség ezzel azt kívánja kifejezni, hogy amikor tagjai párjukkal kézenfogva mennek végig az Andrássy úton, akkor is teljesen ugyanolyanok, mint a hétköznapjaikban. És hogy nem hallgat el pusztán azért, mert egyeseknek nem tetszik a sajátjuktól eltérő természet.

A felvonulás kétségtelenül fontos. Jó alkalom arra, hogy a heterók rácsodálkozzanak, a melegek általában véve se nem marslakók, se nem afrikai bennszülöttek vagy makákók, nem patkánylukban tengődő szexvámpírok, hanem magyar átlagpolgárok: bolti eladók, ügyvédek, fodrászok, orvosok, bölcsészek, informatikusok, píárosok, költöztetők, kőmüvesek, kisnyugdíjasok (mert ilyet is ismerek). Jelenleg csak a leglázadóbbak, a legönérzetesebbek, a legádázabbak, a legszerencsésebb helyzetben lévők vonulnak fel. Akik úgy érzik, nincs mit veszteniük, de ők is csak akkor jönnek el, ha nem idegen számukra maga az esemény. Ahhoz, hogy  a „leendő meleg családapák” is vonuljanak, az kell, hogy legyen bizalmuk az eseményben és mindenekelőtt a közönségében. Nem tudom, ezt mikorra tudjuk elérni. Mindenesetre azzal kell kezdeni, hogy kicsit jobban felöltözünk. Ahogy egy rendes travihoz illik… ;)

Ne gondolkozz, gombolkozz!

Mint arra feljebb már utaltam, régebben nem volt valós válaszadás a felvonulásra, ezért  a szervezőknek talán nem is kellett átgondolniuk, hogyan lehet „átültetni” a nyugati felvonulásokat Budapestre. Egyetlen kép volt előttünk: Nyugaton a melegek ezen a napon a nyílt közszeméremsértésen kívül bármit megtehetnek. És ez valóban így is van. Több hozzászólás azzal érvelt, hogy az általam beillesztett két madridi fényképen az látszik, ott „normális” emberek vonulnak, és nem sértegetik az emberek jóízlését. Hogy még tovább feszítsem a húrt, elmondom, nem csak ilyenek voltak ott. Volt ott minden. Például ilyen:

(Kép: transzexuális önérzet Madridban)

(Kép: boldog családanya)

Csakhogy míg Madridban láthatóan ez belefér a felvonulásba, itthon nem. A nyugati társadalmak egészen máshol tartanak ezen az úton, mint mi. Hogy Spanyolországnál maradjunk, a diktatúra után a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején lezajlott a „La Movida” néven elhíresült társadalmi-kulturális forradalom (a spanyol ’68), amely mindenfajta kis közösség társadalmi integrációjának kiindulópontját és a társadalmi pluralizmus kezdetét jelentette. Nem nehéz kiszámolni, hogy ez közel harminc évvel ezelőtt, jó régen történt. A mostani, kétmilliós, tüllszoknyás, bőrszerkós és fürdőgatyás felvonulást nem kis társadalmi átalakulás előzte meg. Ilyesféle folyamat itthon nem ment végbe, pont ezért nem várható el a többségi társadalomtól, hogy megértse két fiatal srác mókázását női ruhában. Nem jön rá, hogy ezek a hétköznapokban nem így öltözködnek, hanem csak most parádéznak, és az egész nem provokatív, hanem humoros. Önironikus. Szellemes. A sztereotípiát kigúnyoló. A magyaroknál ezek a jelzők vagy attitűdök ebben – és sok más – vonatkozásban egyszerűen nem működnek. És ez az, amit fel kell ismerni. Nem kéne eszközt tévesztve hajszolni a célt, hogy most azonnal váljunk Párizzsá, Londonná, Brüsszellé, Berlinné vagy Amszterdammá. New York-ká vagy San Franciscóvá meg pláne nem válhatunk, mert az a társadalom végképp teljesen különböző. A nyugati típusú felvonulás egyelőre szervetlen a hazai társadalomban, akár tetszik, akár nem.

Merre van az előre?

A tavalyi év előtt a felvonulás tehát évről évre egy vákuumban valósult meg. A közvélemény fintorgása kimerült annyiban, hogy „ehh, megint parádéznak a buzik”. A tavalyi felvonulás ehhez képest hókoncsapás volt, az idei meg valahogy a túlélés jegyében zajlott. Én azt hiszem, most jött el az átgondolás ideje, azé a felismerésé, hogyan szolgálhatja a felvonulás a rendkívül nagyszámú láthatatlan meleg integrációját és elfogadottságát. Máskülönben valóban nem lesz értelme.

Ez az átgondolási folyamat egyáltalán nem egyszerű. A felvonulás a nyitottságról szól, arról, hogy mindenki tolerálható mindaddig, amíg a viselkedése nem sértő. Nehéz azonban abból kiindulni, hogy „senkit nem szabad megsérteni”, mert manapság csak az nem sértődik meg, aki nem akar. A felvonulás szervezőinek fel kell mérniük, hogy hogyan tarthatnak egyensúlyt abban, hogy mindenki szabadon kifejezhesse identitását, ugyanakkor e szabadság ne menjen mások kárára, ne sértegesse mások hitét például. A demokrácia nem arról szól, hogy anything goes, hanem arról, hogy minden egyes társadalmi csoportnak addig terjed a szabadsága, amíg az nem üközik más csoportok szabadságába. Ha ezt a határmezsgyét megtaláljuk, akkor a tíz éve együtt élő, konszolidált, családra vágyó párok is azt merik majd mondani, hogy na, ilyen formában mi is hajlandóak vagyunk megmutatni magunkat. Ma ezt a melegek óriási része semmilyen formában nem lép fel – várja inkább a politika megoldásait, vagy méginkább megtalálja a maga kis eszközeit arra, hogy „fű alatt” valósítsa meg élete legtermészetesebb és legjogosabb céljait.

A demokrácia egyik alapja a konszenzus. Ebben azonban a heteróknak is szerepet kell játszaniuk, ezért tartanám nagyon fontosnak, hogy ők konstruktívan szólaljanak meg, a melegek pedig lépjenek ki a kis gettójukból, és vegyék fel a kapcsolatot a „nagyvilággal”. A többségi társadalom nem játszhatja azt a struccpolitikát, hogy nem akarom látni őket, ezért szűnjenek meg. Nem. Neki is fel kell mérnie a saját határait, és neki is késznek kell lennie kompromisszumokra, mert akár tetszik, akár nem, jelen vagyunk. Mindkét oldalnak szól az, hogy ha nem akarja, hogy bántsák az elveit, ő se bántsa másét. Nekem sem kedvencem a hüvelygombakrém-reklám a tévében, mégsem mondom azt, hogy szüntessék be a hüvelygombát. Inkább megtudakolom, mi az. Mivel azonban engem a hüvelygomba problémája nem érint és nem érdekel, ha jön a reklám, elkapcsolom a tévét. Ehhez van ugyanis jogom.

Meg ahhoz, hogy ne vesszek el az utópiákban, hanem duguljak el.

A következő sorokban egy cikkre reagálok - már amennyiben reakciónak lehet nevezni egy blogbejegyzést, hiszen nem egyenesen az adott internetes honlap cikkírójának készül. Azt Szerencsére azonban ismerek olyat, aki megteszi ezt helyettem, csak küldené már el a válaszát :)

Kocsis Péter Me(le)goldóképtelenség c. cikke a Kultúrparton elég sok kérdést vetett fel egyszerre. Barátaimmal - igen rendezetlenül - át is rágtuk némelyiket.

Igyekszem sorra venni a legfontosabbnak tűnő pontokat:

kevés olyan ország van a földkerekségen, ahol a homoszexuálisok felvonulása ne váltana ki heves ellenérzéseket is (Athéntól Varsón át egészen Párizsig), amelyek tettlegességig fajulnak.

Ez azért túlzás. Athénban, Varsóban és Párizsban ugyan nem voltam melegfelvonuláson, Madridban és Bordeaux-ban azonban igen. Tavaly Madridban a kutya se próbált meg köveket kivakarni a földből, és más tettlegességre sem lettem figyelmes - sőt ellentüntetőkre sem. Lehet, hogy azért, mert kétmillióan (!!!) voltunk. A bámész tömeg inkább mosolygott, ha egyáltalán zavarba jött a felvonulástól. Ez azonban részletkérdés a cikk egésze tekintetében. Csak az alapállítást találtam kissé elnagyoltnak és tendenciózusnak. Sebaj, menjünk tovább.

(Kép: EurOrgullo 2007, Madrid)

Anélkül, hogy bármely térfélen állnék, első gondolatként annyit, hogy szerintem vannak, akik jogosan értetlenkednek: miért pont ők? Miért pont így? Talán megalázzák őket, talán minden és mindenki ellenük van, talán tiporja őket jog és a közvélemény? Nos, aligha.

Ezen a ponton azt hittem, én értelmezem rosszul a fenti mondatokat, úgyhogy elolvastam még háromszor. Miért pont mi? Először is azért, mert világviszonylatban nézve a felvonulás hagyomány. Ha Amerikában a hetvenes években a családanyák vonultak volna fel magasabb gyes/gyedért, majd Európába is belopózott volna e szokás, ma a nyugdíjasok vetnék fel - jogosan? - a kérdést, miért pont a családanyák vonulnak fel. A hagyományokon túl ott van az, hogy valóban nincs mindenki ellenünk, és talán nem tipor el minket az egész közvélemény, mégis... Kapott már családanya olyan névtelen levelet a postaládájába, hogy "megdöglötök, családanyák"? Mert én már kaptam olyat, hogy "megdöglötök, buzik!" Sőt, kutyaszart is kaptam már a bejáratom elé, meg fel is firkálták a postaládámra szép nagy alkoholosfilc-betűkkel, hogy BUZI. Pedig nem szoktam se tangában, se rózsaszín műbránert lóbálva vonulni a körfolyosón (megjegyzem: a melegfelvonuláson sem, mert ízléstelennek tartanám, akármilyen izmos legyek is). Innentől kezdve úgy hiszem, jogos felháborodással megyek ki az utcára felvonulni. Ugyanolyan jogom van a boldogsághoz, mint a családanyának. És van miért küzdenünk. Igenis, küzdenünk kell az elfogadtatásunkért. Senki nem fogja ezt megtenni helyettünk.

Az elmúlt időszakban a jog területén valóban értünk el eredményeket - nevezetesen a bejegyzett élettársi kapcsolatra gondolok. Ettől azonban még nem fogok könnyes szemmel köszönetet mondani a honatyáknak (akik mellesleg egy KDNP-kezdeményezésre még simán visszavonhatják a törvényt), mert úgy érzem, a minimális jogainkat vívtuk ki ezzel. Nagyon örülök neki - de miért lennék hálás?

No de hadd idézzek tovább:

Ha élettársi kapcsolatot engedélyeznek, azonnal házasságért kiáltanak, és persze, ha már házasság, akkor gyermek. De miért?

Miért kiáltunk házasságért, gyermekért? Azt hiszem, azért, mert teljes életet élnénk. Nagy rákfenéje a meleg kapcsolatoknak, hogy nehezen teremthető meg a perspektívájuk. Nem hiszem, hogy létezne bármiféle "érzésbeli különbség" egy nő-férfi, illetve egy férfi-férfi, nő-nő viszonyban. A legtöbb kapcsolatnak - a szenvedély egy-két éves csillapodását követően - szüksége van olyan perspektívára, ami által a két ember közös célt találhat és amely túlmutat a két egyénen. Legyen ez közös vállalkozás, elvi militantizmus, vagy éppen gyermekvállalás. Azon tanakodom, vajon sok heteroszexuális pár van-e, amely túléli, ha valamelyik fél miatt nem lehet gyermekük, és vajon ha nem örökbefogadnak, "helyettesíthetik-e" a gyermek által nyújtott egyértelmű perspektívát valami mással. Valami azt súgja, a kapcsolat e hiánytól sokkal sérülékenyebb. Ezért akarnak a melegek gyereket. Hogy teljes életet élhessenek. Mert teljes értékű emberek, teljes értékű vágyakkal. Az ember pedig olyan, hogy ha valamire vágyik, minden tőle telhetőt megtesz a vágya teljesülése érdekében.

Sokan persze azonnal azt válaszolnák erre, hogy "na de akkor buzi lesz a gyerek is!" Ennél nagyobb badarságot keresve se találnék (na jó, ez csak retorikai fordulat, badarságból mindig lehet nagyobbat találni). Én vajon miért lettem meleg, ha egyszer a szüleim megrögzött heterók? Nem eszik olyan forrón a kását. Amerikában már készültek tanulmányok. Ezek azt mutatják, a gyermek szexuális orientációját semmiben nem "hajlította el" a tény, hogy homoszexuális pár mellett nőttek fel. Az emberek félelme tudatlanság, nem áll mögötte megalapozott tudományos álláspont. Az előítéleteket pedig nem érdemes túlzottan komolyan venni.

"Jézusnak is két apja volt" - a cikkben is szereplő transzparens-idézet belőlem röhögést váltott ki, amikor megláttam. Úgy gondolom, ezt hívják egyszerűen úgy, humor. Emellett pedig Kocsis Péter fordítása pontatlan, és e pontatlanság itt nem jelentéktelen. A transzparens úgy szólt: "Jesus had two daddies too". Azaz: "Jézusnak is két apucija volt." Azt hiszem, nem véletlen, hogy nem az erősen vallásos konnotációjú father szó szerepelt ott. Úgy látszik, mégis igaz: szélsőséges helyzetekben nincs helye a humornak. Amikor viszont nincs többé humor, nincs érdembeli vita sem. Kár.

(Kép: humor a vérkatolikus Spanyolországban: "A nemi erőszak ellen: kötelező homoszexualizációt!")

No de menjünk tovább:

A büszkeség, a méltóság menete. Miért kell éppen ezeket a szavakat (ki)használni? Én nem vagyok büszke arra, hogy heteroszexuális vagyok, és nem is ettől van méltóságom, ha van.

Igen, a büszkeség, a méltóság menete. Etimológiailag persze sosem stimmel egészen, ha egy idegen nyelvből fordítunk le egy szót (jelen esetben: pride), de azért itt többről van szó. Nem arra vagyunk szerintem büszkék, hogy melegek vagyunk. Az egy puszta tény, és ezért első ránézésre teljesen jogos a másik oldal álláspontja: "én sem vagyok büszke a heteroszexualitásomra". A nézőpont azonban nem azonos. Én arra vagyok büszke, hogy a többség ellenérzéséből fakadó nyomással szemben is fel merem vállalni, hogy meleg vagyok. Szembe merek nézni mások megvetésével. Ennyi. A heteróknak nincs mit felvállalniuk. Az ő részükről tehát valóban értelmetlen lenne a büszkeség. Jó, könnyű nekik.

Akik megjelentek a homoszexuálisok felvonulásán, egyik vagy másik oldalon, azok véleményem szerint egyfajta szélsőséget képviseltek.

Én felvonultam, mégsem érzem magam szélsőségesnek. Nem várok többet a városi életem kapcsán, mint a heteroszexuálisok. Nem akarom senkinek a gyomráig tolni a nyelvemet a Nagykörúton. A felvonulással annyit szeretnék elérni, hogy ne csak az év egyetlen napján mehessek végig félelem nélkül az utcán kézenfogva a kedvesemmel. Tényleg olyan sok ez?

Zárásként pedig:

Szerintem kis hazánkban bőven akadnak tényleges hátrányos megkülönböztetések, az élet minden területén, és egyelőre vannak fontosabb megoldandó problémák, mint a homoszexuálisok házasodhatása.

Már akinek. Fura csúsztatás egyébként a felvetés. Attól, mert vannak nagyobb problémák, ezzel nem foglalkozhatunk? A társadalom nagy részének problémái az enyémek is. Plusz van a homoszexualitásból adódó probléma (amely egyébként nem is annyira az én problémám, hanem azoké, akiknek bajuk van az én homoszexualitásommal. Nekem nincs bajom vele. De ebbe most nem megyek bele.) Mi lenne a megoldás? Az talán, hogy egyéb problémák miatt erről most nem beszélünk? Erre csak azt tudnám mondani: a társadalom átlagánál én még rosszabb helyzetben vagyok, mert nem élhetem meg a szerelmi életemet annak teljességében. Oldjuk meg tehát először ezt, mert én még "súlyosabb helyzetben vagyok" az életem feszültségmentes megélése kapcsán, mint az "átlagemberek". Folytassam még a buta méricskélést, mi van előrébb és mi hátrébb? Azt hiszem, a kérdésfelvetés balgasága már így is világos.

Remélem, kritikám nem bántó (már ha valaha is eljut Kocsis Péterhez). Igazából tényleg köszönettel tartozom, amiért felvetette e problematikus pontokat. Mert a legrosszabb a jelenlegi helyzetben, hogy nincs értelmes párbeszéd, az ő írása pedig remek alapot jelent egy jó kis kocsmavitához, aminél jobb formájú vita szerintem nincs is a földön. Az előző években nem volt botrány a felvonulás körül, mert az emberek a tabuk védelme mögé menekültek. Emiatt inkább egy légüres tér vett minket körül. Örülök, hogy a mostani helyzetnek köszönhetően e légüres tér megtelik levegővel - még ha egyelőre kicsit záptojásszaga van is. Azt hiszem, ez a valós "társadalmi integráció" folyamatának első lépése.

Bár tudnám, hol is kezdjem…!

Tegnap este hárman kaptunk röhögőgörcsöt a gondolatra, hogy jövőre egyetlen választ adhatunk a melegfelvonuláson bekiabálóknak: Mocskos buzik! Ez pedig: Lucskos bugyik! Bár ennyivel elintézhető lenne minden! Nem ülnék most itt kérdésektől, válaszoktól, érvektől és ellenérvektől nehéz fejjel.

Mert hogy végre használható válaszokat kéne adni. Nekünk, nem másnak. Nem csak a híradóban követni némán, melyik heteró alkot ilyen-olyan jól-rosszul összeeszkábált véleményt a melegkérdésben, amely egyébként nem érinti a hétköznapjait. Gondoljunk csak Kán János képviselő úrra: fogalma sem volt arról, vajon a melegség betegség-e vagy sem, így – a tévéreklámok tanácsát követve -  megkérdezte háziorvosát, aki azt válaszolta neki, betegség. Gratulálunk, doktor úr! Legközelebb menjen a lódoktorhoz!

Mi meg ülünk, mint nyuszi a fűben, lessük a fejünk felett röpködő verbálbombák ívét, és már magunk sem tudjuk, mit gondoljunk. Talán mások sem. Főleg nem a ma magukat felelős melegszervezeteknek képzelő, teazsúrszervezésben talán igen erős, egyébként lépni képtelen körök, akik hosszú évek óta büszkén és szigorúan zárt körben szervezik a felvonulásokat, amikor viszont helyzet van… ők a legnagyobb nyuszik! Amikor az MTV – mjuziktíví - felkérte az egyik meleg hírportált, üljön le beszélgetni a stúdiójukban két ellentüntetővel, az „első magyar LMBT portál” névre oly büszke csapat arra a kuratóriumi-vezetési-főmufti döntésre jutott, hogy nem nyilatkoznak. Pedig akkor még szó se volt Tomcatről a képernyőn! Úgy tűnik, a közösségünk csak addig hangos, amíg a seggünket kell rázni a kamionon. Érdekképviselet? Ne má’!

(Kép: hevenyészett graffiti - Valparaíso, Chile)

Ma Magyarországon úgy tűnik, senkinek lövése sincs arról, mit kéne kezdeni a… a… mivel is? A melegkérdéssel - micsoda rossz asszociációkra ad okot a múlt!

Ki válaszol annak az anyukának, aki egy cikkre kommentként azt írta, attól retteg, nyolc éves kisfiát egy nap megrontja egy ilyen… izé… buzi! Ő is a háziorvosát kérdezi majd, hogy elkapható-e?

Valójában közröhej, hogy pont én értem meg anyuka félelmét. Nem mintha az különösebben jogos volna – megrontó cukrosnéniről is hallottam már, az ő csábítása ugyanúgy vezethet ahhoz, hogy a kisfiú ilyen… izé… buzi lesz. Mégis, azért értem meg őt, mert szegény egyrészt eddig legfeljebb a tévében látott ilyen… izé… buzit, másrészt pedig mert fogalma sem lehet róla, valójában mi jelenthet veszélyt fiacskájára nézve, és mi nem. Mert hogy azt se tudja – honnan is tudhatná – mi fán terem egy ilyen… izé… buzi. Én is félnék egy kicsit a helyében.

Ez a blog – a kérdések száma és összetettsége miatt bizonyára csak némi idővel – talán ad majd egy-két választ, elindít egy-két vitát, gondolkodásra késztet… vagy nem. Meglátjuk. Viva la Vida!