Meleglelés

Meleg közélet? Meleg közértet! Melegológia A-tól Z-ig.

voices

  • Buccser: szerintem abban nincs igazad, amikor azt gondolod, hogy valaki azert nem megy felvonulni, mert fel... (2009.09.08. 16:54) Mérleg
  • LeGars: @bölcsésztanár: ;))))))) (2009.09.07. 20:52) EuroGames 2012
  • LeGars: @bölcsésztanár: a "Jézusnak is két apja volt" tábla szerintem nem volt gáz, de biztos mindenkinek ... (2009.09.07. 20:06) Nincs de

2010.06.03. 19:11 LeGars

!szkafander

Drága olvasóim!

Jó ideje nem írom a meleglelés-blogot, mint az bizonyára feltűnt. Egyrészt nem maradt rá időm, másrészt kicsit kimerültem. Időre volt szükségem a feltöltődéshez.

Hónapokig gondolkodtam azon is, milyen irányban vinném tovább írásaim sorát, mert egyhangúnak ítéltem, hogy kizárólag kulturális-politikai vonalon mozogjak. Valami másra vágytam, valamire, ami jobban kifejezheti identitásomat, identitásunkat, szélesebb perspektívát mutathat fel. Valami általánosabb, talán elvontabb vonzott. És az ötletnek érlelődnie kellett.

Azt is untam mellesleg, hogy egyedül szerkesszem a blogot. Mostanra kiérlelődött egy új irány, ez pedig a !szkafander. Bulit szervezünk, nem is akármilyet, három barátommal: Aendroiddal, Punpával és Űrfivel. Elindítottuk új blogunkat, a szkafander.blog.hu-t is, mely egyszerre foglalkozik zenével, politikával, kultúrával, gasztróval... és ahol a nyárra szerveződő bulink részleteit is időben megtudhatjátok.

Csak remélni tudom, hogy ti mind, akik eddig olvastatok, szívesen nyargaltok át az új felületre.

Ott találkozunk, szkafanderben és anélkül,

LeGars

Szólj hozzá!


2009.09.07. 20:50 LeGars

Mérleg

Nna, hát ezen is túlvagyunk. Nem volt egyszerű, mégis elég jó mulatság lett belőle. Persze, nem túl vicces karámban vonulni, de jobb mint sehogy. Hogy volt-e értelme így? Naná, hogy volt, a szimbolikus jellegét megőrizte a felvonulás, sőt üzenetében még erősebb lett: Magyarországon csak úgy mutathatják meg magukat a melegek - legyenek akármilyen konszolidáltak - és a velük szimpatizálók (akiknek egy nagy-nagy-nagy merszi boka), hogy a rendőrség a kordonokat mintegy szájkosárnak használva védik meg őket a megveszett pitbulloktól, akiknek tökmindegy, hogy kire, csak támadhassanak.

Nem baj, így is megérte. Sokat segített nyilván az események megítélésén, hogy senki nem öltözött fel szélsőségesen. Ha idén is azzal jön bárki (ami már tavaly sem volt igaz), hogy csupa bizarr, extrém alak mutogatja magát, szabad körberöhögni őket. Be kell látni ugyanakkor azt is, hogy a magyarok nem állnak azon a felkészültségi szinten, mint a nyugatiak, akik képesek humorral tekinteni a felvonulás valamivel extrémebb jelenségeire. Kiélezett társadalmi kérdésekben a humor megszűnik, ami nagyon sajnálatos, mert hozzásegítene ahhoz, hogy a különféle álláspontokat jobban megértsük. A humor a belátás és a végiggondolás remek eszköze.

Jelmezben, uniformisban tehát mindössze kettő darab matróznak öltözött srácot láttam... no meg persze a hétszáz rendőrt és rendőrlányt, akik - hovatartozástól függetlenül - dobogtatták meg minden heteró és meleg szívét. Ha már mi magunk nem lehettünk fantáziadúsak a menetben, legalább a meneten kívülieken finomíthattunk képzelgéseinken. (Csókolom, ez egy vicc.)

Nem volt erőszak a felvonulás alatt. A legnehezebb persze a szétszórás volt. Az Astorián megvertek egy nőt (amikor földre zuhant, a biztonság kedvéért még jól meg is rúgdosták), és ismerek olyat, akit a Corvintetőn tartott záróbuli után agyabugyáltak el hazafelé. Bátor emberek voltak, mondhatom, nyilván a svéd-magyar meccs vereségének frusztrációját is ki kellett élniük pluszban.

Mégis megnyugtató azt látnom, hogy az éjszakai parti nem fordult tömegbalhéba. Ahogy azonban körbenéztem a bulizókon, azt kellett megállapítanom, hogy vagy 90%-uk nem képviseltette magát a felvonuláson. Ugyanez érvényes azokra, akik az egész hétvégét az AlterEgo melegklubban szokták átlebzselni. A felvonulók és a bulizósok közötti átfedés sajnálatos, szégyenteljes módon minimális volt. Borzasztó, hogy a szimpatizánsok jobban kiállnak értük, mint ők maguk, pedig nem zárkóznak el a közösségi élettől, ha a lebzselésen a sor.

Vajon akik nem féltek este megjelenni a Corvintetőn, miért nem jöttek el a felvonulásra? A melegmenet elveivel nem értenek egyet, de azért a jóval forróbb melegbuliban szívesen megmutatják magukat? Számomra visszatetsző ez a fajta válogatás (a jót szépen kikaparjuk, a kellemetlent, amely mégis szükséges lenne, félrekotorjuk). Talán egyszer ők maguk magyarázatot adnak a távollétükre. Vagy helyezzek talán kérdőívet az AlterEgo bejáratához?

2 komment

Címkék: buli diszkó sztereotípia pride szélsőjobb felvonulás közügy


2009.09.02. 18:34 LeGars

Nincs de

Tegnap délután egy nagyon kedves barátommal telefonálgattam. Természetesen a szombati felvonulásra terelődött a szó. Rákérdeztem, hogy egy közös barátunk jelen lesz-e. Azt válaszolta, hezitál.

 

Nekem se kellett több, hogy eldurranjon az agyam: mi az, hogy hezitál, tanakodik, vonogatja a vállát, rázza a seggét?! Talán kéreti magát? Netántán húzódozik? Félti a bőrét?

 

Megértem, mindenkinek a saját biztonsága a legfontosabb, és senkinek sem üdvözítő a gondolat, hogy egy kósza parittya miatt a fél szemét az Andrássyn hagyhatja. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor felül kell emelkednünk a félelmeinken, emberi méltóságunkhoz ez alapvetően szükséges. Megsérülhetünk, persze. Erre kevés esélyt látok ugyan, már csak azért is, mert a jelentős diplomáciai és politikai delegáció megköveteli a rendőrségtől, hogy szuperáljon (talán nem is annyira miattunk, mint a nemzetközi politika miatt), de valóban megeshet akár az is, hogy egy csatornafedelet nem raknak rendesen a helyére. Ha azonban otthon rágjuk a körmünket heteró szeretteinkért, akiknek volt annyi vér a pucájukban, hogy megmutassák, kiállnak mellettünk, vajon nem sül le a képünkről a bőr a szégyentől, hogy ők veszélyben is képviselnek minket, míg mi a saját magunk érdekében sem merünk fellépni? Hogy mernénk panaszkodni a magyarországi kisebbségek helyzetére, ha pont mi, kisebbségiek nem tesszük meg a legalapvetőbb lépéseket azért, hogy ne nézzenek keresztül rajtunk? Csoda, hogy szarcsimbóknak néznek bennünket, ha szarcsimbókként viselkedünk? Nem sérülünk a lelkünkben, ha pont most, ebben a kiélezett helyzetben nem vállaljuk fel magunkat? 

Kép: látszik a nénin, melyik oldalon áll? Pride 2008.

Az idei melegparádé nem lesz parádés. Ez nyilvánvaló. Kell némi civil kurázsi. De nem is arról fog szólni a felvonulás, hogy parádézzunk, hanem arról, hogy ismételten felemeljük hangunkat a kisebbségekért, saját magunkért. Igenis létezünk, igenis, egyszer az évben úgy akarunk végigmenni az utcán, hogy mindenki láthassa, mi is átlagemberek vagyunk. Le kell rombolni az ostoba, ismeretlenségből fakadó előítéleteket. Ugyanolyan cipő van rajtunk, mint bárki máson, és ugyanolyan gyorsan futunk. Sorainkban nem látható, ki meleg és ki heteró, ahogy a hétköznapokban sem tudják rólunk az utcán, hogy kit szeretünk. Ugyanúgy fésüljük a hajunkat, mint heteró barátaink, és ugyanolyan egyenes tekintettel nézünk a világba, mint bárki más. Csak éppen... Csak éppen? Nincs csak éppen. Vagyunk, és kész. És pont azt kell megmutatnunk: bár egyesek nem szeretnék, hogy legyünk, pusztán azért, mert az nekik nem eléggé szimpatikus, mi mégis vagyunk. Erkölcsi fölényünk a szélsőjobbal szemben az, hogy mi nem valami ellen lépünk fel, hanem valamiért. Nem megsemmisíteni akarunk valamiféle képzelt ellenséget, hanem a saját életünket szeretnénk felépíteni anélkül, hogy az bárkit is valóban sértene. Ha minden ember olyannak mutathatja magát a hétköznapokban, amilyen, az ránk is vonatkozik. Ha a non-stopban Pali bácsi ódákat zenghet a párás tekintetű kasszáslánynak arról, hogy felesége a másvilágról is látja, ő bizony minden héten kimegy hozzá a temetőbe, Mici néni hadd kontrázzon rá szabadon, hogy az ő felesége a síron túlról is szerelmes leveleket küldözget neki. Ennyiről szól az, hogy nem kell rejtőzködnünk. Nem a szőke parókámról a gardróbban, amelyet tízévente egyszer teszek fel a kutyám fejére viccből, mert berúgtam.

 

Éppen ezért, aki melegként fél megjelenni a szombati felvonuláson, saját magát bélyegzi meg.

 

Barátommal folytatott beszélgetésemet azzal zártam, hogy ha bármelyik homó arra mer panaszkodni a jövőben, hogy milyen nyomorult a helyzete Magyarországon, és puszta félelemből nem tette meg azt az erőfeszítést, hogy a szeptember 5-i jelenlétével elősegítse, hogy ez másként legyen, annak baseballütőt nyomok le a torkán, miután jó nagyot húztam vele a nagylábujjára. Mert úgy viselkedne, mint a magát demokratának valló poszt-szocialista, aki bő nyállal szajkózza, hogy demokráciában az embernek igenis jogai vannak, csak éppen azt felejti el, hogy demokráciában az ember kötelességekkel is bír. Itt van a csak éppen. Nem máshol.

16 komment · 1 trackback

Címkék: közösség politika tolerancia jogok pride szélsőjobb morál felvonulás lmbt közügy másság jogegyenlőség panaszkultúra


2009.09.02. 17:32 LeGars

EuroGames 2012

Nos, ez alkalommal senki nem vádolhat leplezett promócióval, kivételesen ez itt most tényleg a reklám helye! Az EuroGames 2012 már az idén képviselteti magát a melegfesztiválon.

 

Múlt szombaton egy fantasztikus házibuli keretét megragadva Bolyán András, a 2012-es budapesti EuroGames Org. elnök-szervezője ismertette díjnyertes pályázatunk bizonyos részleteit. Ebből számunkra a legfontosabb talán, hogy 2009 márciusában Szófiával, Valenciával és Manchesterrel versenyben a FRIGO,  vagyis a FRISS GONDOLAT IFJUSÁGI Egyesület beadta pályázatát (az Atlaszsport Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű  Sport Egyesülettel), és elnyerte az EGLSF (European Gay & Lesbian Sport Federation) pályázatát arra, hogy három év múlva európai szintű meleg sportjátékokat szervezzen.

 

A budapesti EuroGames a „kis játékok” köréhez tartozik majd. A négyévente megrendezett nagyra nem pályázhattunk, mert ahhoz 16 sportág létesítményeire lenne szükség, ezzel a kerettel azonban Budapest nem rendelkezik. Kis játékokat 6 sportággal lehet indítani, és egyáltalán nem vagyunk rosszak, ugyanis 12-vel lépünk a EuroGames-városok sorába Hága, München, Párizs, Utrecht, Antwerpen, Barcelona, Berlin, Zürich, Hannover, Koppenhága és Frankfurt nyomában. Előttünk, 2011-ben Rotterdam ad otthont a játékoknak, amelyek egyébként idén és jövőre nem kerülnek megrendezésre, mivel ütköznének a szintén nemzetközi Gaygames-szel és Outgames-szel. A magyarországi tizenkét sportág, melyek egyenként 50-600 részvevőre tartanak majd számot, a következők lesznek: tollaslabda, futás, röplabda, úszás, társastánc, labdarúgás, kosárlabda, kézilabda, kerékpár, túra, birkózás és sakk.


 

Ennyit a tényekről... Na de minek nekünk EuroGames, és miért teszik már megint közszemlére magukat a melegek, amikor a szexuális irányultságuknak köze nincs a sportokhoz? Természetesen társadalmi megfontolásokból. Az 1989-ben megalakult ELGSF céljai között szerepel a diszkrimináció elleni küzdelem a sportéletben (amelyről mind tudjuk, hogy az egyik leghomofóbabb közeg), a sportolók szexuális irányultságának felvállalása, illetve a meleg, leszbikus és vegyes sportklubok létrejöttének támogatása. A 2012-es rendezvény tehát a láthatóságunknak fog kedvezni, hiszen mind nyilvánvalóbb, hogy a homofóbia a tudatlanságból és az ismeretlentől való félelemből táplálkozik.

 

A nemes célok mellett persze gazdasági vonatkozásai is vannak a játékoknak. A budapesti EuroGames teljes költségvetése 160-180 millió forintra rúg, a bevételek mintegy 170 milliót tesznek ki, ugyanakkor pedig - főként a turizmus és a vendéglátás révén - milliárdos bevételi forrást jelenthet Budapest és környéke számára. A rendezvény tehát egyszerre szól a sportról, a szórakozásról és a budapesti turizmus (további) fellendítéséről.

 

Amilyen lelkes a szervező csapat, a külföldi melegszervezetek és önkormányzatok, olyan vaksik a magyarok, bár azonnal meg kell jegyeznem, hogy a fővárosi önkormányzat támogató levéllel biztosította részvételét az eseményen. A Holland Olimpiai Bizottság szintén támogatói levelet küldött Schmitt Pálnak, aki – fölöttébb sportszerűen - még csak megjegyzésre sem méltatta a nyugatiakat, és feltételezhetően észre sem vette, mennyire méltatlan és cinkes a hallgatás pont egy európai parlamenti képviselő, sőt az Európai Néppárt alelnöke részéről. Továbbra is elvakítja vezetőinket a valójában lényegtelen részlet, hogy melegek állnak elő a sport és az egészséges életmód előmozdításával. Nem látják a fától az erdőt, és végeredményben pont ők jönnek a legbutább kérdéssel: Jé, a burnyákok is tudnak sportolni? Ennek fényében már nem is tűnik különösnek, hogy miért van szükség melegjátékokra. Hát ezért: a tudatlanság viszket. Kábé olyan ez, mint amikor nyugatiak azt a kérdést teszik fel külhonban utazgató honfitársainknak, hogy létezik-e a fürdőszoba Magyarországon - miközben a tapasztalatok szerint jóval tisztábbak vagyunk, mint számos nyugat-európai...

 

 

Na, mindegy is. A lényeg az, hogy a budapesti EuroGames kampánya és honlapja 2010 szeptemberében indul, amikor is a 2012-es nyári játékok pontos időpontját meghirdetik. Addig pedig melegfesztivál: szeptember 3-án csütörtökön 18 órakor a Művész moziban tekinthetjük meg a pályázatot kísérő reklámspot-dokumentációt, és kaphatunk részletes felvilágosítást a szervezés menetéről, a pályázás részleteiről, az önkéntesek jövőbeli munkájáról és mindenről, ami érdekelheti a nagyközönséget.

 

Végre egyszer tényleg stílszerű azt mondani: Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

 

6 komment


2009.08.31. 09:39 LeGars

A neoliberális diktatúra kedvezményezettjei

Megint újat tanultam. Persze itt volt már az ideje, nyakunkon a szeptember, az intenzív láblógatáson kívül mással is kéne hát foglalkozni. Ezen a gondolaton felbuzdulva klikkeltem fel magam a kurucinfóra, hogy utánanézzek, milyen meghökkentő mesékkel borzolják fel a kedélyeket most, a melegfesztivál kezdetén.

Persze nem sokáig bírta a gyomrom a zsidrákozós buzeranciázást, és nem találtam meg azt sem, amit eredetileg kerestem: hallottam ugyanis, hogy már szerveződik a balhé a fesztivál helyszínei körül. Mégis igazi csemegékre bukkantam: Ékes Ilona-éltetésre, válogatott csaholásra, sőt egy helyütt megveregették Moszkva vállát, amiért hatóságai betiltották a melegfelvonulást:"Így kell ezt." Hát ja. Moszkvában. Bravó. Ásítás. Függöny.

A "korlátlanul magyar" honlap... (Hogyan is? Korlátlanul. Magyar. A-hha!) Szóval a korlátlanul magyar honlap nem vette el az életkedvemet - pedig mintha pont erre bazíroznának -, de azért néha most is kirázott a hideg, amellett persze, hogy röhögni támadt kedvem, amikor azt olvastam, bezzeg-nyugaton a szélsőjobb fellép a "magamutogatók fesztiválja" ellen. A szemellenzőt balról csaphatták fel, mert arról már nem szól a - természetesen legszittyább - nóta, hogy nyugaton légyfingnyi eredménye sincs a melegtüntetést ellenzők fellépéseinek. Nyilván a ki-nem-mondom-kinek az élősködése miatt. A badarság folytatódik. A cikkírók talán egymást kívánják überelni, és x - nem xxx! - számú trágárság/cigányozás/zsidrákozás/farturkászkodás után prémiumot kapnak. Örvényszerűen húzza le az embert ez a szenny. Legközelebb szkafanderben ülök a laptop elé.

Ez az egész vicc. Persze nem az, de hogyne lenne az! Míg heteró barátaim sápadozva mesélik, mit olvastak, hallottak megint itt-ott-imitt-amott, rólam kezd mostanában leperegni ez az egész. Mert hogy tényleg röhej. De már annyira röhej, hogy röhejnek is röhej, megbotránkozni pedig végképp képtelenség, mert annak is van határa, amit meg már rég túlléptünk. Tudom-tudom, határ a csillagos ég, de én rövidlátó vagyok. Nem mondom, hogy üdvözült mosollyal hallgatom Ékes Ilona érvelését a melegek Amerikában oly' sikeres átnevelési programja mellett, mégis merem hinni (igen naívan, mondjátok majd), hogy minél több hülyeség hangzik el, annál jobban elválik a sz*r a víztől.

Hamvas Béla többször, többféleképpen fejti ki a Karneválban, hogy a világ abszurditása ellen egyetlen orvosság van: a humor. Mert ha nem nevetünk a világon, és nem nevetünk saját magunkon, akkor elveszítjük a józan eszünket, és beleőrülünk a képtelenségbe.

Azt hiszem, pont a nevetés a mostani teendőnk. Simogassuk meg Ékes Ilona fejét, mert véleménye - különösen az emberi jogi bizottság kellős közepén pöffeszkedve - kizárólag szarkasztikus viccként, pártjának hallgatása pedig kádár-kori tabukat lepipáló struccpolitikaként értelmezhető. Az ellentmondások szembeszökőek, akárcsak új megnevezésem, melyre már-már büszke vagyok, kérem szépen: én lennék a neoliberális diktatúra egyik kedvezményezettje. Tessék mondani, rendszámot mikor kaphatok?

Miután kiröhögtünk magunkat új státuszunkon, amondó vagyok, fogjuk magunkat, és pörögjünk, úgyis mindjárt lefut az idei nyár vége-főcíme. Mozi, karaoke, nagy fröccs (vagy koktél), 2012-es Eurogames-előkészületek, rainbow-party a CorvinTetőn, és persze vonulás, vonulás, vonulás. Nem azért, mert faszajó dolog rendőrsorfallal körbevéve közszemlére tenni magunkat, hanem azért, mert most vagy soha. Hallgatásunkkal a környező értelmetlenségre bolintanánk rá. Gerincesek vagyunk, nemdebár. Akkor meg  tessék, ne csak a szánk járjon, hogy itt Magyarhonban mennyire szar, a lábunk is mozduljon, különben nem lesz jobb soha! You gotta fight for your right... to party ;)

3 komment


2009.07.25. 18:14 LeGars

Brutkó Brutkó

Tegnap este, miközben a langy nyári szélben roptuk a Placcon, egyik barátom részeg lelkesedéssel fordult hozzám: "Meg kell állapítanom, hogy a Brutkó kenterbe veri az összes többi pesti melegbulit!" Hevesen bólogattam, és körbenéztem: millió ismerős, lelkes táncolók, több hetero barát, aki kíváncsi arra, milyen egy jó meleg buli. Mert végre nem érzik magukat kirekesztve. Senki nem a többieket stíröli, noha a flört sosincs kizárva. Nincs méricskélés. Mércén felül állunk.

A Brutkó sosem akart se glamúrt, se sok pénzt, se semmit. Üzleti megfontolásokat sosem szagoltam ki a háttérben, pedig eléggé gyanakvó alkat vagyok. Az egyszerű, őszinte hozzáállásnak, miszerint kéne végre egy jó melegbuli, meglett a gyümölcse. A "Queers With Ears" szlogent minden körülmények között tökéletesen tiszteletben tartó partyszervezők rendre a legjobb pesti bulikat pakolják, eszkábálják, patchworkölik össze, és a tegnap esti esemény a Nemzeti Színház hajóorrában azt mutatta, hogy az alternatív kezdeményezés mostanra tökéletesen kiérlelődött: akár Berlin is megirigyelhetné a zenei változatosságot, a jelenlévők szellemét, a - hogy is mondjam - stílusfüggetlenséget.

Stílusfüggetlenség alatt azt értem, hogy a Pesten igen jellegzetesen megjelenő különféle "stíluscsoportok" mindegyike jelen van a Brutkón, de semelyik sem válik egyeduralkodóvá, mert a mulatozás szelleme valahogy olyan erős, hogy leveti magáról a tetszelgést. Meleg srácok és csajok vegyesen jelennek meg - ami már eleve ritka a hazai, állandóan a hovatartozást firtató, mutogató vagy éppen kétségbevonó meleg közegben. Nem igazán érdekes, hogy trendi vagy-e, nem igazán számít, meleg vagy-e, mindenki örül, akár magyar vagy, akár külföldi (ez utóbbiak megdöbbentően nagy arányban képviseltették magukat tegnap), és tulajdonképpen csak az számít, hogy legyen füled, no meg persze kitartóan döngöld a táncparkettet. Az meg igazán megy magától is - akár a szakadó esőben! A Brutkó válasza a zivatarra nem a menedékkeresés, hanem a időjárással való szembeszállás: szatirikus fricskaként felzendül a Thunderstruck (AC/DC egy melegbuliban? Halló!), és a máskor hajzselé-érzékeny közönség ezúttal magasról sz*rik a megjelenésre. Minden allűrt levetve tombolunk a viharban.

Ilyenkor derül ki leginkább, mennyire nincs különbség melegek és heterók között. Csak egy jó buli kell, ami nem a sminkre megy, és a napnál világosabbá válik, hogy ami jó, annak nem kell sem erőlködnie, se taktikáznia, és főleg nem kell a külcsínre támaszkodnia. Merci, Brutkó! Az év eddigi messze legjobb bulijával gazdagodhattunk.

6 komment

Címkék: buli diszkó alternatív brutkó


2009.07.17. 19:29 LeGars

"Tonight is in six months"

Már jópár hete feljegyeztem az itt következő sorokat a noteszomba, de csak most nyílt alkalmam, hogy átírjam őket. Június végén tíz napot tölthettem Izlandon. Jégmezők, tanyák, hegyi medencék, hőforrások, Dél-Amerikára emlékeztető sziklahegyek és kősivatagok (!), Európa legnagyobb hozamú vízesése (Dettifoss), lagúnák, gleccserek, fókák és jéghegyek. Tíz intenzív nap, amely legalább három hétnek tűnt, mert a legtöbbször éjszaka kirándultunk - napsütésben. Csupa ellentmondás - csodálatos vidék! A tűz és a jég országa...

Reykjavíkról és a melegekről nagyjából ezt jegyeztem fel magamnak hazafelé, míg a két fapados járat között ücsörögtem egy kicsit a londoni St-James's Parkban:

"Reykjavík túlméretezett falu és mosógépen összezsugorodott trendy nagyváros. Hol ennek, hol annak látom. Falunak, mert mindenki ismeri egymást, nagyvárosnak, mert nyoma sincs provincializmusnak, hiába szaglászunk pavlovi reflexszel a háromszázezres ország százezres fővárosában. Nem is értem, hogy létezhetnek a világban ennyire fordított viszonyok. A lélekszámában hasonló Luxemburg a kontinens közepén egy - már bocsánat - koszfészek, a világ vége után hat járásnyira integető Izland pedig maga a nagyvilág kicsiben.

Reykjavík üdítő jégsaláta. Egy város, ahol az éjszaka csak fél év múlva lesz (copyright Dobos), mégis mindig áll a bál. Pár percre ugyan álmatagnak tűnhet, mert az utcák néha néptelenek, mégis pezseg, hiszen a fő utca hajnali egytől reggel hétig zsibong a szőke skandinávoktól, akiknek 80%-a már legalább egy nagylemezzel meglepte a haveri kört. Vérző sarokkal nyomulnak reggel hatkor a klubban. Buli után osztálykirándulnak a Pizza Prontóba, cseverésznek a turistákkal, húzzák egymást, és folyton kalandokat szőnek. Kompenzálják a téli dermedtséget. Gyönyörűek, szikrát szórnak.

Nem idealizálják Björköt (mert ott van még az Apparat, a GusGus, a Sigur Rós, a Bang Gang, az Ampop, a Trabant, a Múm, a Mammút, a Motion Boys, a Borko, etcetcetcetc.), egészséges hazaszeretettel, kellő önkritikával beszélnek magukról, és északi távolságtartással viszonyulnak a közelgő uniós csatlakozáshoz. Lelkük mélyén örök függetlenek. Talán ettől látok bennük egyfajta lenyűgöző nagyságot.

Ugyanez a hangulat jellemzi a melegéletet is. Falusinak tűnhet, hogy érkezésünk után három órával izlandi barátnőnkkel lávamező-közi "gay-campingbe" indultunk, de hatalmas bulivá, felvilágosult politizálássá és botrányos szerelmi kalandozgatássá alakult az iszogatós társasjátékozás. Végeredményben nem voltunk messze a 2000 körüli pest-környéki goapartik őszinteségben tobzódó fergetegétől.

Nagyvárosi a hangulat, mert nyugodtan csókolózhatsz a kedveseddel az utca közepén, mégis kisvárosban vagyunk, hiszen  az egyetlen ízig-vérig melegklubban (többre nincs is szükség, tökmindegy, mi vagy) nem italra hívják az ismeretlent, még mielőtt szem elől veszítenék a hatalmas tömegben, hanem azzal a dumával szólítják le, hogy már délután is feltűnt nekik az uszodában... Ha azonban nem elég szemfüles az idegen, csak hebeg, ne'adj isten bután vonogatni kezdi a vállát, máris úgy néznek keresztül rajta, mintha a lagúnák gőzeként oldódott volna szét a levegőben.

Végeredményben Reykjavík egy hippifalu. Mindenki mindenkivel. Na és?

A feminizmus is megtette persze kellő hatását, nagyban hozzájárult a melegek - és főként a leszbikusok - elfogadásához. A 101 Reykjavík (nemcsak a kerület, hanem a film is) pontos képet fest erről: húzzák ugyan szegény Hlymurt a haverok, mert a mamája átment szoknyavadászba, a kritikánál mégis fontosabb az élcelődés, no meg hogy legyen mire inni! A női élharcosok itt nem olyan nagyszájúak, mint Svédországban, de megteremtették a női önszerveződés hagyományát és a határozott önvédelmet. Barátnőnk például minden önigazolási kényszertől mentesen védi meg saját - valós! - biszexualitását, és meggyőzően érvel a queer-elmélet mellett. Végre némi friss levegő a záptojásszagú Pest után! Csak tisztelni tudom az izlandi leszbikusokat, és nevetséges módon most többet ismerek belőlük Reykjavíkban, mint Pesten. Egyébként határozottan flörtölnek, és nem nézik ki a fiúkat a klubból. Nem szigorú a leszbi-sztájl, és a fiúk sem billegetik félmeztelenre vetkőztetett farukat. Szépek. Egyszerűek. Áttetszőek. Olyan érzésem volt - szemben a pesti mogorvasággal -, hogy nem kell erőfeszítéseket tennem azért, hogy a lányok elismerjék, én is ember vagyok, sőt esetleg jó arc. Még ha kissé borostás is. Maradtam, mert befogadtak. Kérdésfeltevés nélkül.

Szenvedély és ráció. Igazi skandináv mixtúra. A tűz és a jég országa. Compulsory destination for the Lonely Lazy Planet Backpacker."

1 komment

Címkék: izland reykjavík


2009.07.17. 18:41 LeGars

(Brüno)

Már a Borattól is többet vártam, és kissé csalódtam, de a Brünóra egyenesen február óta kíváncsi voltam - talán pont ez volt a legnagyobb baj. A fotók egészen lenyűgöztek, az osztrák meleg divatújságíró alakjának ötletét pedig egyenesen zseniálisnak találom - a sztereotípia csúcsát jelenti. De azért ez önmagában halavány.

A filmmel leginkább az a baj, hogy semmivel sem lép túl a sztereotípiákon, így még áldokunak is rossz - arról nem is beszélve, hogy nem egy jelenet valószínűleg megrendezett volt (ld. Paula Abdul). Ismerősök, cikkek leghatározottabb vádja az volt, hogy a Brüno egyáltalán nem segít a melegek megítélésén. Válaszom erre: nyilván nem is ez volt a film célja. Cserébe azt kérdezem: egyébként mi? Megmutatni, hogy az amcsik is hülyék (Borat bis), meg hogy a buzik se normálisak? Hülyéket mindig lehet találni, igazán nem nagy mesterség.

Röviden szólva, a Brünót kissé elbaltázták. Volt egy baromi jó ötlet - maga a figura -, ez azonban kevés egy filmhez. Mivel se nem doku, se nem rendes áldoku, valamiféle fikciós elemet várnék el tőle, de még az sincs benne. Gyakorlatilag nincs sztori, nincs jellemfejlődés, nincs ellenpontozása a kritikának, nincs semmi érték. Ha legalább becketti szinten működne ez, de attól aztán pláne távol állunk. Szkeccssorozat. Elég alpári (de legalább azon zsigerből kénytelen kicsit röhögni az ember), azt csá'!

(Ezért is szerkesztetlen a posztom. Amolyan patchwork, mint maga a film.)

Szólj hozzá!

Címkék: brüno


2009.06.15. 14:15 LeGars

Deviánsok menete

 Miután elhalasztották a melegfelvonulást augusztus végére, szeptember elejére, azt gondoltam, az idei pride-ról még jó sokáig nem lesz mit írni, de tévedtem. Már a múltkor is beleártottam magam, és most megint bele fogom. Mert hogy alig vártam, immár középpártként nyilatkozzék a Jobbik arról, mit gondol a melegekről, és deviáns vagyok-e vagy sem. Na, tegnap végre Ópusztaszeren a HVIM és Budaházy egyesült bicepszfeszegetésével a háttérben a Jobbik ismeretlenül is megmondta, ki vagyok. Mindent megtesznek a "deviánsok menetének" megfékezésére. Rajtuk kívül ott volt még Európa talán egyik legzavarosabb nevű politikai (???) ereje is, a június 10-én alapított Magyar Rock Nemzeti Egylet. Klasszis!

Lassan csak összeáll a kör: már csípőből vágom, mikor jön a Magyarhon-mint-Palesztína fordulat; ha Krisztinának még hosszasan arcára fagy a vigyor, lassan mind belátjuk, hogy a cigánybűnözés valóban külön büntetőjogi kategóriát képez; én meg vagyok deviáns, úgyhogy csak ne parádézzak, mert kitapossák a belem! (Amire mit lehet józanul válaszolni, ha nem azt, hogy: "neked meg ocsmányul reng a sörhasad, látni se bírom a villamoson"?)

 Mostanra az egész magyar politika olyan lett, mint egy lestrapált vurstli, és a Jobbik térnyerésével egyre nevetségesebb, sértőbb, kisstílűbb arcok és kijelentések válnak egészen természetessé a politikai térben. (ld. Morvai nyomdafestéket alig tűrő "aprócska metélt farkinca" c. megahit-slágerét) Közben az SZDSZ agonizál. Egyrészt (és sajnos) kurvára nem kár érte, mégis hatalmas űrt hagy maga után, mert ha végképp kipurcan, nem lesz politikai-filozófiai liberalizmust képviselő párt a palettán. LMP? Háááát, majd meglássuk... 

Addig is marad a dilemma: a mostani szélsőjobbos nagyszájúskodásra vajon a kussolásunk-e a válasz? Másik örök kérdés: mikortól jön az a pont, amikor tényleg be kell szarnom, tényleg jobb csomagolnom, illetve meddig kötelességem - normális magyarként - itt maradni azért, hogy a jelenlétemmel is gyengítsem a félelemkeltők erejét? Tudom-tudom, ismerem az általános véleményt: majd-amikor-kővel-tarkón-basznak-tudni-fogod-hogy-szart-se-ér-a-jelenléted, de bevallom, pont ezt az örülj-neki-hogy-luk-van-a-seggeden mentalitást nehéz elviselnem. Élhetetlen, mert az ember értékrendjét, önérzetét, érdekérvényesítését teljesen aláássa. Kórként él bennünk a - gondolom, kádári - reflex, amely az embert rovarrá változtatja, és ha kell, ha nem, fenyegeti: bármikor-bárki-eltaposhat-húzd-hát-meg-magad!

A legrosszabb ebben a passzív felfogásban, hogy az ember a távolmaradásával, a visszahúzódásával, a le nem küzdött, meg nem haladott félelmeivel önmaga formálja rovarrá magát. Nem kell hozzá valós fenyegetés sem, elég meglobogtatni az árpádsávot, beböfögni, hogy a buzi-cigány-zsidókat-a-dunába, azt' csá, mindenki összetöpped. Ez a fajta nem-cselekvés is cselekvés. Ha nem szólunk semmit a gyalázkodásra, azzal mi magunk hagyjuk, hogy természetessé váljék. Természetes... a Sorstalanság állandó jelzőjével élve.

Saját magunkat tapossuk el, ha nem megyünk felvonulni. A melegközösségnek egy fontos dolgot mindenképp észre kell vennie: idén (+ tavaly, tavalyelőtt) nem arról szól a felvonuláson való részvétel kérdése, hogy egyetértek-e a kamionos travival, közösséget vállalok-e vele, hanem arról, hogy mennyi bennünk a civil kurázsi. Merjük-e azt mondani, hogy pusztán azért, mert a hatvannégy vármegyének szúrja a szemét az, amit észre sem vehet rajtunk, beadjuk-e a derekunkat: "A kedvedért mindent, akár rovarrá is változunk." Mert kétlem, hogy a szerintünk is jobbik megoldásnak ők lennének a letéteményesei. És ezért kell elmennünk a felvonulásra kábé úgy, mintha épp sörözni indulnánk a haverjainkkal.

38 komment · 1 trackback

Címkék: politika meleg zsidó cigány pride szélsőjobb felvonulás


2009.06.12. 11:41 LeGars

Biszexológia A-tól B-ig

Berlini kitérőnk után lássuk ismét, mi a helyzet biszex-fronton. Sok kritika ért a Hobbimelegek c. posztom kapcsán amiatt, hogy kategorizálok-kategorizálok-kategorizálok, és hogy az bizony nem szép dolog. Valóban nem szép, de hasznos. Ha nem mondok A-t, nem mondok semmit. Amint kijelentek valamit, kategorizálok, feltétlenül. Erre nincs megoldás. A kategorizálás az egyetlen lehetőség arra, hogy két ember tudja, egyazon dologról beszél.

Kategorizálni lehet a biszexualitás kapcsán is - noha az én karakterológiám nem a teljesség igényével készült - onnantól kezdve, hogy valaki meg tudja pontosan mondani, hogyan is épül fel a biszexualitása. Csakhogy az a tapasztalatom, hogy ezt igen nehéz megmondani, de legalábbis jobb, ha harminc éves korunkig meg sem próbáljuk eldönteni kellő tapasztalat hiányában. A legnehezebb tisztán látnia annak, aki komolynak érzi mindkét nemhez való vonzódását. A biszexualitás lehet annyira változékony, hogy felborítja a jövőképünket - és a szexualitás is a jövőképünk részét jelenti. Egyáltalán nem mindegy, hogy hetero vagy attól eltérő életmódot tűzöl ki magad elé, és még a "legheteronormatívabban" élő melegek is máshogy élnek, mint heteró társaik, már csak azért is, mert kénytelenek elgondolkozni azon, mit gondol a szomszéd arról, hogy két nő/férfi lakik egyazon lakásban. Még akkor is viszonyulniuk kell valahogyan ehhez a kérdéshez, ha alapvetően magasról leszarják, ki mit gondol róluk. Nagy nehézség, hogy nem pusztán saját magunk határozzuk meg a helyzetünket, hanem a környezetünk is. Hiába szarok én arra, ki mit gondol rólam a házban, nem vagyok ember, ha nem önt el a harag vagy a melankólia vagy bármilyen érzés, midőn a postaládámról körömlakk-lemosóval puceválom a BUZI! feliratot.

Az egyik nagyon szimpatikus kommentelőm ezt írta: "Egyszerűen arról kéne szó legyen, hogy szerelmi és szexuális ízléstől függetlenül ugyanarról beszélünk: emberek szeretnének a nekik vonzó emberekkel együtt lenni és amíg ez saját szándékból résztvevő felnőtt emberek között zajlik, addig kizárólag az érintettek döntésén kell múljon." Mélyen egyetértek az állásponttal, amely azonban csak utópia, mert az egyént pusztán az individualitásának burkában szemléli.

E sorok egy másik nehéz kérdést vetnek fel, amire feljebb már utaltam: valahogyan utat kell választania az embernek, nem hiszek a hurrá-hippi-optimizmusban, és hogy a nyitottság majd mindent megold. Nem, mert az érdekellentétek mindig konfliktusokat okoznak, a konfliktusok pedig bezárkózást. Általában a biszexek is választanak, hogy ne éljenek konfliktusban a külvilággal, a társadalommal: ez a választás vagy a heteronormativitás követése és a meleg irány háttérben tartása - sőt adott esetben titkolása -, vagy pedig a másság szerinti élet elfogadása annak következményeivel. Ha ezt a választást nem hozzuk meg, a szerelmünket sodorjuk a legnehezebb helyzetbe. Hányan lehetnek azok, akik jogként követelik maguknak a biszexualitásuk mindennapos megélését? Nem sokan, hiszen ehhez alig lehet partnert találni, vagy a hasonszőrűek rendkívül szűk körében kell keresgélni.

(Kép: a biszexuálisok zászlaja)

A biszex ember parnerének féltékenysége mindenképpen felerősödik azáltal, hogy nem csak a saját nemével, hanem a másik nemmel is "fel kell vennie a versenyt", ami persze teljes képtelenség. Hogyan vegye fel a versenyt egy pasi egy nővel, amikor pont azzal a harci eszközzel nem rendelkezhet, amelyet be kellene vetnie? Volt nekem olyan barátnőm, aki az elején baromi kúlnak tartotta, hogy biszex vagyok, és azt mondta, a fiú-oldalammal ő úgysem tud mit kezdeni, úgyhogy nem érdekli az egész biszexualitásom mindaddig, amíg őt szeretem. Ekkor, az elején még nagyon szerelmes lehetett. Szép volt az elgondolása, de a gyakorlatban elképesztően naívnak bizonyult, és a kapcsolatunk végének egyik nyomós oka lett az akkori kettősségem, bizonytalanságom, akármim. A biszexek partnerei nagyon megszenvedik a párkapcsolatot, amennyiben nem egyértelmű a partnerük szexualitáshoz való viszonya, és kettős irányultsága nem pusztán a szexre korlátozódik, hanem az érzelmekre is kiterjed. A bizonytalansági tényezők száma exponenciálisan növekszik sok biszex esetében. Ha dupla az esély a szombat esti randira, a partnerré előlépett randialany megmaradási esélye is csak fele akkora.

A rendszerető emberek talán pont azért nem kedvelik a biszexeket, mert gyanús fajták. Nem mondanak sem A-t, sem B-t, hanem mindkettőt mondják, és nem is biztos, hogy ugyanabban a sorrendben! Sőt változhat is a sorrend. Vagy képesek akár egyszerre is mondani a kettőt, ami aztán végképp arra mutat, hogy humanoidák, vagy ki tudja, mik. A bizonytalanságot meg ők nagyon nehezen tűri.

A melegek között is csak azok a nyitott gondolkodásúak, akik képesek teljes értékűként elfogadni a biszexualitást, és nem azt károgják szánalmasan, hogy az olyanok csak nem merik bevállalni, hogy buzik. Amíg ezt nem teszik, talán jobb lenne, ha a heteronormativitás és a homofóbia ellen sem lépénének fel, mert csak azért képesek megvédeni magukat, mert másnak érzik magukat, nem pedig azért, mert valóban kiforrott elképzelésük van arról, hogy mi működhet a világban, és mi nem. A biszexfóbiás melegek talán a legrosszabb homofóbok.

29 komment

Címkék: kategória biszex partner kettősség heteronormatív


2009.06.01. 21:00 LeGars

Szegények és szexik

 Berlinben vendégeskedem közel egy hete (Úgyhogy bocsánat a néhol hiányzó ékezetekért). Meg sosem jártam itt, de nagyon kíváncsi voltam a városra - pontosabban ahogy egy pólón olvastam, az országra, amelyet Németország vesz körül. ("Berlin is a country surrounded by Germany")

Mondanom sem kell, hogy miután napközben körbebiciklizek egy-egy városrészt, este bulizni megyunk a haverommal, aki ugyan annyira német, amennyire én, viszont jópár éve itt pörög. Szerencsémre nem érdeklik a bejáratott meleghelyek Schönebergben, és mivel megátalkodott party monster, jobbnál jobb alternatív bulikban kötünk ki nap mint nap. Ezek közül kettot emelnék ki annak illusztrálására, hogy milyen elképeszto mértékben lehetséges a keveredés, amennyiben az emberek nem az állandó önigazolással és az övékétol eltéro éltmódok lefitymálásával vannak elfoglalva, hanem azzal, ami érdekli oket. Sajnos semelyik helyen nem lehetett fényképezni - mint látni fogjuk, más-más okokbol -, úgyhogy csak a szavakra hagyatkozhatok. 

Minden hónap utolsó szombatján rendezik meg a kreuzbergi török közösség meleg buliját egy egyesület igen nagy székhelyén. Mikor a barátom említette, hogy mindenképp oda kell mennünk szombat este, a meglepetéstol felszaladt a szemöldököm, de persze baromi kíváncsi voltam, sejtettem, hogy sajátos mulatságban lesz részem. Ritkán hallok meleg helyen török zenét. Bizonyára nem kell magyaráznom, miert volt tilos fotozni. Mivel most hétvégén tartották ugyanebben a negyedben a Kultúrák Fesztiválját, hatalmas sor fogadott minket hajnali egy óra körül a helyszín bejáratánál, de kivártuk, majd ritka nagyot roptunk az elektrósított népzenére. A közönség kb. fele lehetett török, kb. fele meleg, kb. fele pasi, egyébként pedig teljesen mindegy volt, ki mi és milyen. Berlinnek ezen a részén a meleggettó fogalma szerencsére ismeretlen, így legfeljebb csak a szélsöjobbosok maradtak otthon - akárcsak elozo este, amikor a Skalitzer straßén csápoltunk egy szakadt klubban punkokkal. (Egy ottani póló vallomása szerint "Gay is the new punk") A sokszínüség szívmelengetö volt. 

Hajnali öt felé, amikor már kellöképp csatakos voltam a tánctól, óvatosan erdeklödtem, mikor megyünk tovább, mert a tervezett programunk szerint egy after-party is várt minket Friedrichshainban. Gabriel rávágta, bármikor mehetünk, mert elmúlt négy óra, csak elobb haza kell ugrani átöltözni, mert a zakojában és a decens kockás ingében oda bizony nem fogják beengedni. Ismét felszaladt a szemöldököm, kiderült, hogy a Berghainban fordított a dress code. Külön öröm, már csak ezért is megéri hazamenni elotte, majd ismét útra kelni. Hazametróztunk hát, átvedlettünk, majd bringára pattantunk, és miután megcsodáltuk a hajnali felhöfoszlányokban úszó tévé-tornyot, kivártuk a félórás sort a gyárból klubbá varázsolt épület bejáratánál. Elottünk Ray Ben-napszecsós yuppik (akiket csakugyan nem engedtek be!), mögöttünk távolkeleti travesztik (akikre rá se hederítettek a kidobók). Világos volt, nem mindennapi helyen vagyunk. 

Mégis, ami bent várt, minden képzeletemet felülmúlta. Két hatalmas táncterem, egyik kb. tizenöt méteres belmagassággal, fotelekkel benépesített pihenök, félhomályos labirintusok, kávé- és fagyisarok, koedukált vécék, a padlón gyanús kis müanyag tasakok. Mindenki eszeveszetten ropja. Mondom is a spannak, abban a tíz százalékban lehetünk, aki csak Club Matét ivott, hogy ki ne döljön. Maradjunk öt százalékban, válaszolja huncut vigyorral. Körbejárunk, én alig gyözöm csukva tartani a számat. A két teremben eszeveszett techno, az egyikben alkalmanként szétnyilik a reluxa, a beáradó fénytol a közönség a sokkhatás után üdvrialgásban tör ki, de csak azért, mert pár másodperc múlva ismét megnyugtató félhomály lesz. Sétálgatunk. Az egyik terem kb. nyolc méter magas falán egy háromszor három méteres fotó, rajta premier plánban egy szettárt nöi öl annak minden bájával, mínusz szörzet. Nagyot nyelek. A hátulsó folyosó mentén kis fémfalú boxok. Ahogy elhaladunk mellettük, az egyikben egy (hetero) párocska reszel. Majd felbukom a cipomben, de már megyünk is tovább, át a másik terembe. A közönség ott is nagyon vegyes, félmeztelen ruhásszekrények, némelyik gondosan nyitott sliccel, az egyiknek még a farokgyürüje (meg a fél farka) is kilog, szakadt punkok párducmintás forrónaciban, csajok csipkemelltartóban (meg sem lepödöm), egy-két travi, pár srác Sonic Youth pólóban vagy épp svájcisapkában, mások egy szál rövidnadrágban, bakancsban, hózentrógerrel. A tánctér sarkában sötétszoba. Oda is benézünk, hááát... öt méterre a táncparkettöl, ahol a lánycsapatok ropják, cruising-bárokat megszégyeníto orgia zajlik pasiknak. Kitapogatjuk magunkat, khm, a falak kozul, és felmegyünk az emeletre. Leülünk egy percre, én alig kapok levegot, különösen, amikor egy negyvenes arc - földgömbmeretü pupillákkal - egy tasakbol felszív egy csík kokót, és közben a sípcsontomba rúg egy üres, széknek ott hagyott sörösrekeszt. Ha jól sejtem, most sem kell magyaráznom, miért tilos fotózni.

Barátom röhög rajtam. Én a vállamat vonogatom. "Látod, mondja, van itt minden. Elsöre megdöbbento és fantasztikus, de idovel megszokja az ember, és normálissá válik. Azt veszed el, amire szükséged van. Kolumbiában születtem, Párizsba mentem tanulni, utána Frankfurtban unatkoztam egy-két évig, és most itt vagyok Berlinben. Amikor azt látom, hogy itt minden elképzelhetö - a legmeghittebb bárhangulat, a legpezsgobb kulturális élet, a város környéki tavak nyugalma, a világ mindenféle közössége, a Prenzlauer Berg alternatív világa, ráadásul ez a fékevesztett bulizás este hatig -, azon gondolkozom, költözhetnék-e olyan helyre, ahol nem hiányzik valami."

Hümmögök, és azon gondolkozom, hogy nem zabálja fel az embert a lehetöségeknek ez a beláthatatlan tárháza. Hogy nem forog velük a világ...? Forog, csak éppen nem velük, hanem körülöttük. Ahogy Berlin polgármestere mondta nagyon találóan: "Mi berliniek szegények vagyunk, de szexik." Megvakarom a kobakomat, és rendelek egy Club Matét. Míg sorban állok, vagy hatan rám mosolyognak vagy vállon veregetnek. Nem kezdek el zsémbelni, hogy biztos azért teszik, mert dobtak vagy négy bogyót. Nem teljesen mindegy? Itt legalább nem azt keresik az emberek, mikor léphetnek a másik tyúkszemére. Végeredményben nem egészségesebb?

2 komment

Címkék: közösség berlin török buli


2009.05.30. 12:55 LeGars

Hobbimelegek

 

Van egy vesszőparipám, mégsem írok róla eleget, mert a jelenség nehezen megfogható. A kérdés annyi, hogy mi van a biszexekkel?

 

 Mindenekelőtt leszögezem, léteznek biszexuálisok, és egyáltalán nem vámpírok. Ezt onnan tudom, hogy magam is az vagyok. Azt hiszem legalábbis. Vagy nem...

 

 A biszexualitás baromi jól hangzik elsőre, de a mindennapi életbe szinte képtelenség titkok és hazugságok nélkül beilleszkedni a társadalomba, idővel tehát nyomasztóvá válikRáadásul hosszú távon el kell döntenünkmi a fontosabb. A biszexualitás mint koncepció létezik, csak a nyílt megélése ütközik elképesztő nehézségekbe.

 

Az „ideális" biszexuális egész életében vagy periodikusan, vagy egy időben ingázik a két nem között. Ugyanúgy beleszerethet férfiba, mint nőbe. Életmódját tekintve ő – amennyiben nem rejtegeti irányultságát - igazán kisebbséget alkot, életformája a melegekénél is összetettebb. Ráadásul senki nem szívleli őt. Többször hallottam melegektől, hogy a biszexuálisak "gyanúsak", kétkulacsosak, a könnyebb megoldást választják, és egyáltalán hogy van gusztusuk p*nát nyalni??? A heterók számára szintén érthetetlen lehet a kettős irányultság - kivéve, ha nökröl van szó. Na és persze mindkét oldal el nem fogadott homoszexualitást sejt a furcsa viselkedés hátterében.

 

 Mégis, a legtöbb biszex láthatóan rejtőzködik, és nem feltétlenül kiegyensúlyozott a két nem iránti vonzalmuk. Az egyik nem felé szerelmet is éreznek, a másikkal ezt vagy egyáltalán, vagy nehezen tudják elképzelni. Adott számukra a lehetőség, hogy családot alapítsanak, és a heteronormatív társadalomnak megfelelően éljenek, mivel pedig sok előítélet övezi a melegeket - esetleg ők maguk is negatívak velük szemben -, semmiképp nem akarják, hogy buzinak higgyék őket. És nem is azok. Csakhogy ott vannak a rusnya bonyolult vágyak.

 

 Megismertem pár biszex férfi történetét, abból a fajtából inkább, ahol a férfi nem vállalja fel kettősségét. Egy barátom ennek négy altípusát figyelt meg, úgyhogy jól kikérdeztem.

 

 Az első a régóta ismert „Titkos Ilona”-típus. Ma ők negyven-ötvenes férfiak, akik az asszony mellett titkos szeretőt tartanak, szégyellik magukat félrelépésükért, mégis nagyon gyengédek a pasijukkal. Ők, ha fiatalon szembe mertek volna szállni a külvilággal, ma feltehetőleg melegnek mondanák magukat.

 

 Szintén e korosztályhoz tartoznak a lelkifurdalást nem érző férfiak, akik a nőjükkel esetleg swinger-klubba is eljárnak. Hétvégén a focira hivatkozva egyetlen fiúhoz járnak fel, hogy ellássák a baját.

 

 Ott vannak azután a huszonéves, mondjuk úgy: hobbimelegekŐk leginkább hokizni akarnak... Meg egy kicsit többet is. A csajukkal minden rendben, szeretik egymást, csak hát időközönként nem elég, ha a kedves készségesen előkapja az ágy alól a dildót, valami forróbb is kellene. Ilyenkor az e célra a neten kiválasztott srácról nem tudhatják meg, ha meleg, mert megijednek, hogy barátságon túlmutató érzelmeket kezd táplálni, és az érthető módon nagyon bekavarna. Nem várnak szerelmet férfitól. Fuckbuddyt keresnek, azt' jónapot.

 

 Végül pedig vannak a húsz év körüli srácok, akiknek ugyan barátnőjük van, de ragaszkodásukból vagy gesztusaikból érezhető, hogy hamarosan a melegdiszkóban fogják ropni.

 

 Na, nekem a harmadik típus teljesen ufó, de az legfeljebb annyit jelent, hogy hiába gondolkoztam igen sokat a biszexualitás mindenféle vonatkozásáról, az emberi természet minden képzeletemet felülmúlja. Kapisgálom, hogy ezek a srácok sokkal inkább heterók, mint melegek. Nyilván nem kockáztatják a kapcsolatukat, ha egy-egy futó kaland nekik bőven elég. Mégsem értem, hogyan rendezik a barátnőjükkel a tényt, hogy fel-feljárnak egy sráchoz, és addig ki nem teszik onnan a lábukat, amíg meg nem kapják a magukét. Mert a történetek azt mutatják, hogy a srácok ráadásul sokkal inkább hajlanak a passzív szerepre. 

 

 Ennyit arról, hogy simán el lehet dönteni, ki meleg és ki heteró, nem is beszélve a két legfontosabb tévhitről. Nevezetesen egy: melegnek lenni divatos (néhány exhibicionista lelket leszámítva senki nem lesz viccből meleg, ezt csak hangsúlyozni tudom). És kettő: a melegség ragályos, vagyis aki a saját nemével egyszer kipróbálta, annak az előbb vagy utóbb fontosabb lesz. Van ilyen is, persze, de a váltás nem a tapasztalatszerzésen múlik, hanem azon, hogy mi játszódik le az agyban. A biszexek nagy többsége láthatóan tökéletes heteróként él, és egyáltalán nem esik az önámítás csapdájába. Nincs miért. A nőkért él, csak éppen van egy kis plusz vágya, amiből sajnos a párjának ki kell maradnia.

 

 

33 komment


2009.05.26. 14:22 LeGars

A hősök mélymagyar tere

Tudom, tudom, megint hosszú a bejegyzés, de összetett kérdésekre nehéz félszavakkal válaszolni, és a mai Budapesten decens nőket köpködnek meg az utcán pusztán azért, mert nem tetszik a hálószobarutinjuk! Ez vasárnap óta tény.

Sokak számára jogos az igény, hogy az utca népe megóvhassa a gyermekeket attól, hogy tangájukban műpénisszel rohangáló férfiakat nézegessenek a város szívében. Hogyan viszonyuljunk viszont ahhoz, ha nincs a fronton se traveszti, se műpap, se semmi - csak pár fiatal forgat filmet szivárványszínű zászlót lobogtatva. A zászló színkavalkádja már önmagában is káros a pszichológiai fejlődésre? (A magyar bika csak a fehér-piros zászlóra nem ugrik, igaz?)

(Kép: a nemzetközi békezászló)

Már hónapokkal ezelőtt megkezdődtek a nyári melegfesztivál előkészületei. Önkénteseket toboroznak, filmeket válogatnak, programot faragnak. Ennek részeként vasárnap forgatták a felvonulás spotját, melyhez már korábban is kerestek időst-fiatalt, meleget-heterót, fiú-, lány- és vegyes párokat. Minden jól alakult, a múlt vasárnapi forgatás mégsem zajlott le elég békésen.

A részben magyar, részben - főként a CEU diákjaiból álló - külföldi fiatalok a spot záróképeit forgatták a Hősök tere közelében, amikor egy elhaladó kocsiból elhangzó heves buzizásra lettek figyelmesek. A külföldiek meglepve kérdezték a magyar szervezőket, miről van szó, ők meg nyilván készségesen fordítottak: megjegyzéseket tesznek a szivárványszínű zászlónkra. A zárómondatot talán pontosan le is fordították, ha a röhögőgörcsük engedte. Magyarul így hangzott: "Meg lesztek baszva". Mit akarnak tulajdonképpen a homofóbok?

Az egyik szervező egyelőre nem hivatalos nyilatkozata szerint már nem nevettek annyira, amikor mintegy negyed óra múlva fekete ruhás férfiak, úgy nyolcan, feléjük közeledtek. Forró dróton értesíthették őket. Az egyikükön a gárdisták sapkája volt, és a többiek is a szimpatizánsuknak tűntek. A kb. húsz fős melegtársaság a látványtól persze megriadt.

(Kép: Nézegessünk melegzászlót)

A számában kisebb, erejében viszont nyilván nagyobb férfitársaság, mely félkörbe sorakozva közelített a jelentős részben fiatal nőkből álló melegek csapatához, tovább szórakázott. Tagjai mobiltelefonokkal fotózták a résztvevőket, sőt arra buzdították őket, mutassák már meg az addigra összecsavart zászlójukat. A melegek igyekeztek tudomást sem venni az ellenséges jelenlétről, csak az egyikük kezdeményezett beszélgetést velük. Mint az illető beszámolója rögzíti, megkérdkezték, magyarok-e, de meg sem várva a választ, az egyikükre ráböktek: "te biztosan nem". Ezzel a kirekesztő magyarságfelfogásra utalhattak, amelybe "nemzetrontó buzik" nem tartozhatnak. Tovább is van, mondjam még? Mindezek után hősies turházással leköptek egy német lányt az önkéntesek közül.

Ezek akarnak nekünk morált tanítani? Ezeknek a magyarságképét tudja magáénak a mögöttük felsorakozó, csendben egyetértő tömeg? Ezeknek a szemléletét kívánják elsajátítani a gyermekeit féltők? És tényleg az a szégyen, ha szokásos szombat délutáni pólómba, farmeromba bújva felvonulok a melegek nevében? Ha nem lennék meleg, akkor is a melegekkel tartanék, már csak azért is, nehogy disznók közé keveredjek.

Ezek a suttyók fogják majd nekünk megtanítani, ki érezheti magát jogosan magyarnak, és ki nem? Magyar-e a kedves barátném, aki vasárnap este felkavartan hívott fel telefonon, hogy elmesélje, mi történt, és aki magyar édesanyától itthon született, Chilében élt, Párizsban tanult, és most vett lakást a pesti belvárosban? Persze, hogy magyar. Szorozni, belátom, nehéz, mégis tegyük fel: az ember sokféle. Identitásunkhoz egyszerre több dolog is tartozhat. Ezt hívhatnánk inkluzív személyiségképnek, amikor nem annak a mentén határozzuk meg magunkat, hogy mik nem vagyunk, hanem annak mentén, mi minden vagyunk. A lány nem kizárólag magyar. Van benne latin, sőt talán indián vér is. Hűha! Hol magyarul, hol angolul, hol franciául beszélgetek vele. És? Bennünk meg ott lakozik valahol a török, a cigány, a zsidó, a német, a szláv, legfeljebb már nem volt módunk megtanulni az összes nyelven. Európán belül az egyik legkevertebb nép vagyunk - kelet és nyugat határán. Talán pont ebből fakad az a tévhit, hogy küzdenünk kell a magyarságunkért, különben elvész. A dánok talán asszimilálódtak? Pedig ad absurdum még a nyelvük is könnyebben beleolvadhatott volna a németbe.

Miért is vesznénk el? Ha más nem, azért, mert a szélsőségesek mindig találnak maguknak ellenséget, és idővel mindenkiről bebizonyítható, hogy kisebbség. Belülről tudjuk a legkönnyebben kinyírni magunkat, nem kell ehhez külső ellenség. Mert akár tetszik, akár nem, mindannyian valamilyen kisebbség tagjai vagyunk, legfeljebb nem tudatosítjuk. Akkor kell majd aggódnunk a magyarságunkért, amikor tuskó mélymagyarok azért söprik le a fejünkről a sapkát, mert nem a "Szittya Sapka- és Kesztyűgyár" terméke, hanem mondjuk a Springfieldé.

Tökéletesen egyetértek magyar-chilei barátnőmmel: pont azért kell idén is elmennünk felvonulni, mert most van értelme, üzenete a cselekedetnek. Könnyű Madridban, Párizsban, Londonban parádézni, kiriszálni magunkat a zürichi EuroPride-ra, ennél azonban jóval hazafiasabb cselekedet kiállni az utcára (nem pucéran), és Pilinszkyt plagizálva azt mondani: magyar vagyok, és meleg!

A szélsőséges tömegnek pedig egy ironikus videó, amelyet egy francia melegszervezet készített a május 17-i homofóbiaellenes WHO-világnap alkalmából.

Zene: Lilly Allen - Fuck You Very Much! 

http://www.youtube.com/watch?v=UV26OMSb_VQ

12 komment

Címkék: video szélsőjobb felvonulás gárda


2009.05.24. 12:45 LeGars

Bukarest Gay Pride & Co.

 A hétvégén Bukarestben egymásnak feszültek heterók és melegek, ennek ellenére végre először erőszakmentesen zajlott le a bukaresti gay pride - noha pusztán a rendőri fölény eredményeképpen.

Mindenki feldobta a magas labdát. Idővel talán még abból is látványos verseny alakul ki, kinek van joga tüntetni a melegfelvonulás ellen, Bukarestben ugyanis nem elég, hogy pénteken főként az ortodox egyházi körök holdudvarához tartozó kb. 300 fős tömeg vonult fel vallásos dalokat énekelve, szombaton - pár órával a gay pride előtt - a szélsőjobb is büszkén csavargathatta csuklóját, hogy figyelmeztessen, ki hordja a nadrágot.

A pénteki felvonulás kapcsán Caludiu Tarziu, a Román Ortodox Fórum egyik vezetője kifejtette a Mediafax román hírügynökségnek: "Nem vagyunk a melegek ellen, csak a propagandájukat nem fogadjuk el, mivel az a homoszexualitást a normalitás kereteibe vonja." (Forrás) Ásítsunk nyugodtan és lépjünk tovább, hisz a zsebbuzizás a könyökünkön jön ki. E kijelentésnél sokkal érdekesebb az egyik transzparens szövege: "A normális családért mondj NEMet a homoszexualitásra".

Persze cseverből vederbe esünk, mert már megint a normalitás normatív normanormájánál tartunk, de a szempont most egy fokkal érdekesebb lesz. Beszédes ugyanis, hogy szombaton a szélsőjobb tartott felvonulást a melegek ellen - nyilván a normális család és a zökkenőmentes gyermeknevelés volt nekik is a fő szempontjuk. Mint a transindex beszámolt róla: "A szélsőjobb tüntetésen gyermekek is részt vettek: miközben a szervezet többek között a melegek viselkedése és magatartása látványától szerette volna a kicsiket megkímélni, mocskos szájról és nem sok toleranciáról adott tanúbizonyságot: "Nem kelletek Romániának!" és további, nyomdafestéket nem tűrő szállóigéket kiabáltak." Miről beszélünk már megint a normalitás nevében? A heterók tudnak gyereket nevelni, a melegek viszont biztosan nem, mert elég az életmódjukra nézni, szokás mondani. A világ fekete-fehér, hogyne. Jók rosszak ellen. Csípőből jók az ellenzők, az ő gyermekeik fejlődését ezért semmiféleképpen nem sérti, amikor azt látják, hogy az ember normális alaptermészete, hogy szíve szerint megkövezné felebarátját. Na, mi is volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Természetesen a tyúk: a melegek ne vonuljanak fel, mert így az ellentüntetők gyerekeit sérelem érheti (egyébként ugye otthon labdáznának a kertben, csakhogy nem lehet kihagyni a cirkuszi mulatságot a cityben)!

Az ortodox egyház mindenesetre a gázba taposott, magának követeli az ellenzés jogait: az előző négy évben többé-kevésbé ugyan támogatta a felvonulást, most azonban fontosabb szerepet kellett vállalnia, nevezetesen a szélsőjobbosok rendre utasítását. Az ellentüntetésükre reagáló egyházi sajtónyilatkozat elhatárolódik az áldás nélkül működő egyesületektől, amelyek fellépésükkel csak reklámozni akarják magukat, és a biztonság kedvéért elítéli a felvonulást, amely mély zavart kelt a társadalomban.

Egyébként is, a társadalom alapvetően egészséges, a romániai Gallup tavaly nyári felmérése valóban bíztató: a lakosság 68 százaléka helyteleníti a homoszexualitást, 36 százaléka megvonná a melegek jogait, sőt 28 százaléka bebörtönözné őket.

Mégis jó hír, hogy az Accept szervezet által kék ég alá hozott szombat délutáni melegfelvonulás, amelyen részt vett a brit, a cseh, a svéd és a holland nagykövet is, rendbontás nélkül zajlott. Kár, hogy szar van a palacsintában: a 200-300 fős felvonulók mindegyikére hét rendőr jutott. Nélkülük lett volna csak igazán szuper móka a banzáj. Ha a közrendet nem biztosítják, a büszke heteró családok gyerekei az extrafagyit talán még vérszósszal is meglocsolhatták volna.

24 komment

Címkék: jogok pride szélsőjobb bukarest ortodox accept


2009.05.19. 17:56 LeGars

Ellenség a nagyvárosban

Long time no see - Néhány barátom az utóbbi időben azt kérdezgette, teljesen megmurdált-e a blogom... Nem, csak egy kissé szétforgácsolódtam.

Ma olvastam egy véleményt a TotalCaron. A cikkíró egy rossz tapasztalatát mesélte el: miután néhány barátjával szép estét töltött együtt, taxiba ült, de a sofőr egész úton fröcsögött, többek között a melegek ellen - miért kell neki végignéznie, hogy a hátsó ülésén smárolnak a buzik? Utasa feszengve ülte végig az utat, mert kiborította a szöveg, és utána nyilván fizetett a remek szolgáltatásért, mint a katonatiszt. - Én csak azt nem értem, miért nem az utat figyeli a taxis, és a visszapillantót miért nem a forgalom figyelésére használja... Pontosabban, vannak ötleteim, miért.

Nekem is volt taxis élményem, de az egészen más fordulatot vett. Egy barátommal Pécsre utaztunk, hogy megnézzünk egy irtó jó kiállítást a Zsolnay-gyárban (www.fika.hu). Szombat este úgy döntöttünk, megnézzük az éjszakai életet, és sajnálkoztunk, hogy nem tudjuk, hol vannak meleg helyek a városban. Néhány gin-tonic azonban kezdeményezőkészséggel ruházza fel az embert, úgyhogy a tudakozón megérdeklődtük, hová menjünk. A diszpécser a vonal másik végén - miután azt hitte, nem működik a fűtésünk - felfogta, mit is keresünk, és a Banyatanya nevű helyet ajánlotta, bár nem mondta meg a címet. Sebaj, gondoltuk az információval felfegyverkezve, majd a taxis tudni fogja. Csakhogy a taxisnak, akihez odamentünk, gőze nem volt, hová tartunk. Úgyhogy újrakezdtük: "Mondja csak, nem tudja, hol van a városban meleg hely?" - Erre kicsit felszaladt a szemöldöke, tanakodott egy darabig, majd így szólt: "Hát van egy hely, ahol ilyesmi rendezvényeket szokás tartani, oda elvihetem magukat. VIP a neve." VIP? - néztünk össze, ez csak az lehet! (Később egyébként kiderült, hogy a hely neve Mediterrán, hajnali háromkor kifejezetten üdítő ál-flancos-glamúros klub.) A taxis szó nélkül odavitt minket, és körülbelül még jó bulizást is kívánott. Ahogy az kell. Nem üti bele az orrát más dolgába, főleg ha az fizet neki.

Miközben a totalcaros kolléga lehangoló történetét olvastam, egy 1990-es párizsi popnóta jutott eszembe Etienne Dahótól: "Les provocs' de cette foutue ville rendent certains hyperhostiles, mais moi, j'avoue qu'ça m'tente." (Nagyjából: "A mocskos város provokálása van, akiket szuperellenségessé tesz, de bevallom, engem vonz ez az egész.")

Hát igen. A nagyvárosban sokkal durvább dolgok esnek meg, mint máshol. Több az ember, nagyobb a késztetés, szélesebb a spektrum, és nem feltétlenül azzal találjuk szemben magunkat, amit elfogadhatónak találunk. Ezzel meg kell tanulnunk együtt élni. Csak éppen az a kérdés, hol húzódnak meg a határok? A taxis nyelje le, hogy homokos suhancok csókolóznak a hátsó ülésén, az utas pedig vonjon vállat arra, hogy mit mond a sofőre, mielőtt kifizetné neki a summás fuvardíjat? Nem egészen. Én ezzel úgy vagyok, hogy ha heteró párok csókolózhatnak a hátsó ülésen, a melegek is meg kell hogy tehessék. Egyenlőek vagyunk. 

Ami viszont a taxis kiszólásait illeti, azt már nem találom elfogadhatónak. Félreértés ne essék, nem azért, mert melegként a melegeket védem mindhalálig. Hanem azért, mert a taxis ne hangoztassa a véleményét anélkül, hogy tudná, utasa (akiből él) kíváncsi-e rá, vagy milyen állásponton van, hová tartozik, stb. A melegek nem azért csókolóznak köztéren, hogy provokálják a heteronormatív többséget, hanem azért, mert emberek, és manapság az ember gond nélkül csókolózik az utcán, pláne éjszaka. Úgyhogy neki is joga van hozzá. A heterók vajon azon morfondíroznak, mit szól a 93 éves kisnyugdíjas, aki az ablakából végignézi, ahogy a kapualjban taperolják egymást? Az ő idejében valószínűleg ez nem volt elfogadható. A taxis megengedhetőnek érzi az anyázást. Vajon tíz éve is ilyen lelkesen tette volna ugyanezt, vagy akkoriban még úgy találta volna, hogy az rangon aluli, vagyis alpári lenne? Talán az okozza a szájalását, hogy valakin le kell vernie, hogy a politikai-gazdasági pangás állandó vesztesének érzi magát, és nem akarja folyton legalul tudni magát, ezért inkább ő is anyázik, hogy okosnak tűnjön legalább a saját szemében? Érdekli egyáltalán, mi a véleménye a másiknak, nem csak a saját frusztrációit kívánja levezetni?

Nem az okozza a gátlástalan pfujolását, hogy egyre kijebb tolódnak az anyázás határai? A mindennapos szóbeli erőszak elsőre ellenszenves. Másodjára bosszantó. Tizedjére közönnyel tölt el bennünket, huszadszorra pedig természetesnek tekintjük - ha nem vigyázunk saját integritásunkra. A szégyent is megszokja az ember, nem igaz? Kérdés, hogy meddig málhatnak a szélsőséges megnyilvánulások elfogadhatóságának mércéi, vagy ha már egyszer áthágtuk a korlátokat, hogyan állíthatjuk őket vissza? Mert nyilván nem az a megoldás, hogy ha a taxis szidja a buzit, a buzi szidja csak nyugodtan a taxist. A gyűlölet gyűlöletet szül. Pang az ország, pang a morál is. Minden szar, hát adjunk még egy pofont is az egésznek, hátha attól megnyugszunk egy órácskára? És ha szaros lesz tőle a kezünk, az se baj?

30 komment

Címkék: pécs erőszak taxi totalcar morál nagyváros daho


2009.03.15. 12:48 LeGars

Yes... we are open (Milk by Gus Van Sant)

 Igen... nyitva tartunk - helyezi ki a táblát Harvey Milk és Scott Smith az újonnan megnyílt fényképezőgép-üzlete kirakatába, legalábbis Gus Van Sant (Otthonom, Idaho, Majd' megdöglik érte, Gerry) Milk c. filmjében.

Harvey Milk Fransisco-i kerületi felügyelő története, melynek filmes feldolgozását a Warner Bros. 2005-ben eszelte ki, egy meleg aktivista tevékenységét térképezi fel nem kevés dokumentarista elemmel, és megkímélve minket minden fölösleges pátosztól. A dokumentarista szándék már a film elején megnyilvánul, amikor az archív felvételek között korabelinek szánt, Sean Pennt és James Francót szerepeltető képsorozatok is megjelennek. Sem a Sean Penn legjobb férfi alakításért, sem pedig a Dustin Lance Black legjobb forgatókönyért járó Oscar-díján nem csodálkozom, noha a döntés mögött talán politikai motívumok is meghúzódhatnak, hiszen Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzó tavaly elutasította azt a javaslatot, hogy Harvey Milk születésnapját (május 22.) a melegek elleni diszkrimináció napjává tegyék meg.

A Milk szépen egyensúlyoz a közönségfilm és a rétegfilm határán, és pont ebben rejlik az ereje: egy szubkulturális témát szélesebb közönség felé képes közvetíteni, még Magyarországon is. Két héttel a bemutató után is csak az első sorban volt szabad hely a budapesti Művész moziban.

Miről is szól Harvey Milk küzdelme a filmben? Két élesen megkülönböztethető csoport küzd egymással. Egyik oldalon a liberális, mindenféle kisebbségi közösség (feketék, ázsiaiak, melegek, idősek) jogaiért küzdő Milkék állnak, a másikon pedig a konzervatív, családközpontú többség. Ez utóbbival nem azért van baj, mert a saját álláspontját képviseli (szerencsére mindenki azt teszi), hanem azért, mert a másik oldalt a rend szétzilálásával vádolja, noha annak egyáltalán nem ez a szándéka.

A film első részében Anita Bryant, énekesnőből lett floridai politikus választási győzelme alkalmából így szólal fel: "Ma este Isten és az emberi értékek győzedelmeskedtek", illetve: "A melegek nem nemzenek utódokat, ezért fiatalokat toboroznak életmódjuk fenntartásához." Az egykori Miss America, mint elmondja egy tévé-riportban, az "egészséges többséget" képviseli, és a meleg tanárok elbocsátásáért küzd. Alakja a társadalom azon részét szimbolizálja, amely könnyedén bebújhat az értékei bunkerébe, hogy onnan támadja a kisebbségeket. Kicsit olyan ez az eset, mint a milliomosé, aki a vagyona elveszítése miatt aggódik. A személyes biztonság nem a gyengébb iránt érzett szolidaritást, hanem a még nagyobb biztonságigény kényszerét táplálja. Bryant általános, védekezésen alapuló homofób politikai felfogását Milk később így kommentálja: "Anita Bryant azt mondja, a zsidók és a muzulmánok mind pokolra jutnak", illetve "Anita Bryant vissza kíván dugni minket a koncentrációs táborba."

A filmbeli éles szembeállítás tehát a jelentős többség azon igényét ábrázolja, hogy totális győzelemre jusson. Ez a hatalomszerzési vágy paranoiával párosul. Ironikus módon a többség a kisebbségeket vádolja azzal, hogy be akarják zabálni őt, miközben ez sokkal inkább a saját attitűdjére jellemző. Saját értékrendjét kívánja az egyetlen, kizárólagos értékrend szintjére emelni. Talán alapvető emberi ösztönről van itt szó: amint egy oldal jelentős győzelemre tesz szert, az a kényszerképzete támad, hogy a tőle különbözők az életére törnek. Minél megkérdőjelezhetetlenebb fölényt tudhat a magáénak, annál erősebb a paranoiája - akárcsak a vagyonát féltő milliomos esetében. Már nem a békés egymás mellett élés elve mentén gondolkozik, hanem abban, hogyan szerezhetne totális hatalmat.

Harvey Milk megyilkolása a kisebbségi helyzeténél fogva gyengébbik oldal eltiprásával egyenlő. A film ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a mártírium nem a gyengébbik oldal értékeinek feladását, hanem az ellenállás megerősödését vonja maga után. Milk a hangfelvételét, amely az egész film narratív kereteként szolgál, ezekkel a valóságban is elhangzott szavakkal zárja: "Ha golyót röpítenének a fejembe, az a golyó törje át minden rejtőzködő meleg ajtaját", magyarán szüljön ellenállást, eredményezze a bújkáló melegek coming-outját. ("If a bullet should enter my brain, let that bullet destroy every closet door.") Valamint: "Arra kérem a mozgalmat, folytassa. Nem a személyes győzelem, nem az ego, nem a hatalom miatt... A távoli "mieinkről" van itt szó. Nemcsak a melegekről, hanem a feketékről, az ázsiaiakról, a fogyatékkal élőkről, az idősekről, a mieinkről. Adjatok nekik reményt." ("I ask for the movement to continue. Because it's not about personal gain, not about ego, not about power... it's about the "us's" out there. Not only gays, but the Blacks, the Asians, the disabled, the seniors, the us's. You gotta give em' hope.")

Élj, és hagyj élni - szól az általános üzenet mindazoknak, akik úgy gondolják, a számukra érthetetlen bármiféle kisebbség örüljön, hogy egyáltalán - már bocsánat - luk van a seggén.

1 komment


2009.02.14. 15:14 LeGars

Görög édeshármas

 A múlt héten láttam Euripidesz tragédiájának, az Oresztésznek Alföldi-féle rendezését a Nemzeti Színházban. A darabot már régebben el szerettem volna olvasni, már azért is, mert Jonathan Littell, amerikai-francia regényíró Goncourt-díjas második könyve, a Les Bienveillantes az anyagyilkos Oresztészt a bűnéért üldöző Erinnüszök - bosszúistennők - alakjára épül. Az egészen merész, sőt hajmeresztő Littell-regény (amelyről a meleg vonatkozása tekintetében talán írok majd egy posztot, noha a könyv magyar fordítása egyelőre nem jelent meg) főhőse, Maximilien Aue egyfajta modern Oresztész, náci tiszt a szovjet fronton (majd 1944-ben Budapesten, ahol az Astoria-hotelben száll meg!).

Alföldi rendezése azért lepett meg, mert nem számítottam arra, hogy Oresztész és jóbarátja, egykori bajtársa, Püladész között ennyire - mai szemmel mondjuk úgy - zavaros viszonyt fogok látni. Püladész Oresztész nővérének, Elektrának a jövendőbelije, és Oresztész hű barátja, aki a rendezésben egészen a testvérpár közé vonódik: pártfogójuk, jóformán csendestársuk a bűnben, sőt több annál.

Egyrészt az anyagyilkosságtól felkavart Oresztész, aki az őrület határát súrolja, hiszen a fent említett istennők szállják meg elméjét, másrészt a rendkívül magányos Elektra, aki mindent megtenne, hogy felszabadítsa testvérét, harmadrészt pedig Püladész, aki az egyiknek barátja, a másiknak szeretője, különös érzelmi háromszögbe kerül, és közös jelenetük már-már édeshármasba torkollik a színpadon. Felmerült bennem, pusztán Alföldi extravaganciája áll az ábrázolás hátterében, vagy valami összetettebb jelenségről, történelmi háttérről is tanúskodik.

Ami a testvészerelmi utalást illeti, a főhősök helyzetében meglehetősen hitelesnek találtam a "zavart": nincs kire támaszkodniuk, az őrült helyzetben és a halál árnyékában a határok átlépése elképzelhető. Mit keres azonban e képben Püladész szenvedélye, amely nem pusztán jövendőbelijére korlátozódik, de a jóbarátot is mágneses mezejébe vonzza? 

Persze máris a görögök barátságképénél kötünk ki, amely nem elég, hogy meglehetősen összetett volt, nem határolta el egymástól mai értelemben a testi és a lelki, földi és éteri szerelmet, de városállamonként más és más volt. A férfiak közötti intimitás nem pusztán a Lakomában olvasható férfivá avatási folyamat részeként nyilvánulhatott meg egy idősebb férfi és pártfogoltja között, de a bajtársiasság fogalmával is párosulhatott, tehát - mai szóval élve - a homoszexuális viszonynak több formája is létezett. 

Például: "Thébában szintén támogatták a katonák közötti homoszexualitást, hiszen ezáltal fokozni lehetett a harctéri bajtársiasságot. [...] Az ifjak a thébai erők elitjét alkották, akik a khairóneiai csatában szerelmüket védelmezve hullottak el a makedónok csapásai alatt." (Forrás itt)

Noha arra vonatkozóan nem találtam forrást, hogy az argosziak (Oresztészék) hogyan vélekedtek a férfiak közötti testi kapcsolatról (és nem véletlenül nem írok sem melegséget, sem homoszexualitást, mert e mai fogalmak nem alkalmazhatók az egészen másféle viszonyrendszerekben élt antik görögökre), ugyanakkor, ismerve az összetett görög viszonyokat, e ponttól kezdve nem találom öncélúnak Alföldi rendezésének finom utalását arra, hogy Oresztész és Püladész között a bajtársiasság fizikai megnyilvánulással is járt.

A rendezés történelmi-irodalomtörténeti hitelessége annál is erősebb egyébként, hogy a darab végén deus-ex-machinaként megjelenő, ficsúr Apollón és bizarr, rappelő-hippi kara szintén ügyesen jeleníti meg a későgörög dráma, vagyis Euripidesz azon elgondolását, hogy az istenek szava - Szophoklésszal ellentétben - már nem a megkérdőjelezhetetlen igazságtétel, hanem inkább a szeszély megnyilvánulása, amelyben az ember nem több az istenek morbid cselszövéseinek esendő játékszerénél.

Mielőtt tehát bárki részrehajlással és buzireklámmal vádolná a rendezőt, gondolkozzon el rajta, milyen történelmi tényekre és világlátásra alapozza vélekedését.

1 komment

Címkék: homoszexualitás görög antik euripidesz oresztész bajtársiasság nemzetiszínház


2009.02.09. 19:49 LeGars

Intim fejlövés

 Még a Filmszemlén láttam egy igen érdekes játékfilmet, melyet Szajki Péter jegyez. A rendkívül alacsony költségvetésű, "kézikamerás-dogmás irányba" mozduló, videóra forgatott Intim fejlövés olyan kérdéseket feszeget, amelyek tabukat döntögetnek. Jóleső, a témák nyomasztó jellege ellenére üdítő és egyben zavarba ejtő volt olyan magyar filmet látni, amely a szexuális nehézségeket kendőzetlenül tárja a nézők elé.

A négy szál röviden a következő: a középkorú férj egykor rákos felesége mellműtétje után képtelen közeledni felé, ezért minden szeretete ellenére egy fruskával próbálkozik a chaten; a huszonhét éves, jóképű anyuka-kedvence kis híján megerőszakolja új szomszédját, de próbálkozása után kiderül, hogy még szűz, és boldogtalan, mert a kicsinél is kisebb a farka; a mélységesen kielégületlen feleség férje jóbarátjával képes csak eljutni az orgazmushoz; és végül a menyasszony az esküvő előtti nap mondja meg jövendőbelijének, hogy ő férfinek született, és tizennyolc éves korában, a nagyi örökségéből (!) operáltatta magát nővé.

Az egész film egy óriási fricska szemforgató morálunk ellen, és már ezért is bátor vállalkozás (nem beszélve a minimálbüdzséről). A ki nem mondott konfliktusok úgy törnek felszínre, ahogyan a hullák dőlnek ki a szekrényből, frusztrációk tömkelegével küzdő, hol komikus, hol megejtő hősöket látunk, akiknél néhol kifejezetten komikus körülmények között, visszafogott ábrázolással, de egyértelműen elpattan a húr (és ebben tényleg van némi dogmás jelleg).

Megérintő, ahogyan a hősök - és különösen a transzszexuális szereplőnk - a jól megírt dialógusok mentén szembenéznek saját drámájukkal. Érdekes adalék, hogy a férfiból lett nő az egyetlen, aki nem külső kényszer hatására, hanem az őszinteség nevében vallja be férfimúltját leendő, kifejezetten homofób férjének. A karakter - a többivel együtt - rendkívül hiteles. Logikusnak tetszik, hogy pont ő néz szembe leghatározottabban a helyzetével, hiszen már gyerekként számolnia kellett azzal, hogy a látszat messze nem fedi a valóságot, a legegyértelműbb dolgok mögött is megbújhat egy másik, mégoly láthatatlan igazság arca is, és a döntő pillanatban nem bújhatunk maszk mögé. Ő az, aki nem menekülhetett önmaga elől, és bár szeretne, most sem képes rá. Pedig hallgathatott volna. Jövendőbelijének sosem kellett volna megtudnia az igazságot. 

Más kérdés, és kár, hogy a film DVCAM-es képe, a szereplők sorsát összekapcsoló, banális sztriptízbár-jelenetek kissé ügyetlenek, és megcsonkítják a film drámai hatását, de valahogy még ez is belefér a képbe, mert maguk a konfliktusok húsba vágóak. A furcsa, félamatőr jelleg a törékenységünk egyfajta görbe tükrét mutatja, és jól párba állítható azzal, amilyen bárdolatlanul viszonyulunk a szexualitás rejtett és igencsak kellemetlen oldalához. 

Bár több pénz állt volna az alkotók rendelkezésére! Akkor nem csak a történet váza és a remek színészi gárda, de a végeredmény is előmozdítaná a film sikerét.

8 komment

Címkék: film filmszemle transzszexuális fejlövés


2009.02.04. 18:15 LeGars

Nem meleg, csak homoszexuális

 Már egy hónapja, hogy Zefirelli hosszabban nyilatkozott homoszexualitásáról a Liberónak. Mint elmondta, ő homoszexuális, de nem meleg - gay -, mert ez utóbbi egy bohócfigura. Mi húzódhat meg az elsőre furának ható kijelentése mögött? Megpróbáltam elképzelni.

A homoszexualitás komoly dolog, hosszas belső út előzi meg a felvállalást, mondja ő. És ez valóban így van. Vajon csak a homoszexuálisoknál, a melegeknél már nem? 

Zefirelli - nyilván - egy olyan világban nőtt fel, ahol a homoszexualitás konnotációi egészen mások lehettek, mint manapság. Nem voltak rózsaszínű műbránerek gay pride-okon, senki nem hivalkodott szexuális "különcségével" és a gay szó sem igen létezett még. Aztán jöttek a hatvanas évek végi melegmozgalmak. A hetvenes évek gender-elméletei. A nyolcvanas évek queer-ideológiái meg a kilencvenes évek masszája, amelyben koktélként összekevertek mindenféle fogalmat, divatot lázadással, politikát marketinggel, jöttek a macik, a bőrösök meg az SM-ek, mi mindannyian, ezen új évtizedek szülöttei, számára pedig talán csak annyi szűrődhetett le, hogy a világ teljesen megbolondult, bohócok lepték el a színpadot. Már a tisztes homoszexuálisok sem a régiek.

Zefirelli a "standard" meleg életmódtól zárkózhat el. Igaza van vagy sem, nem tudom, már csak azért sem, mert ki tudja, pontosan milyen képe van a bohóc melegekről. Ahogy mi, huszas-harmincasok sem fogjuk talán érteni a világot negyven-ötven év múlva, úgy az ő szavai sem vehetők igazán komolyan, hiszen láthatóan nem veszi észre, hogy amikor "melegekről" beszél, a homoszexuálisok egyetlen meggnyilvánulási formájáról, egyetlen kis szeletéről mond ítéletet, arról, amelyiket mindenki lát, így ő is, mégsincs a fafejű erkölcscsőszöknél beljebb, mert elvesztette a fonalat. Szerencsésebb lett volna talán, ha azt fejtegeti, milyen morális felelősséggel jár melegnek lenni, mert az valóban sokatmondó lett volna (és még azonosulni is tudok ezzel a gondolatával), előítéletei azonban arról, hogy hogyan gondolkoznak a mai homoszexuálisok (felelőtlenül, persze), inkább bántóak és falsak, mintsem bölcsek és átgondoltak.

Én meleg is vagyok, meg homoszexuális is. Egyelőre nincs ezzel semmi bajom. Kíváncsian várom, hogy ha megérem, ötven év múlva mit mondok majd: "Meleg vagyok, de nem más"?

34 komment · 1 trackback

Címkék: meleg elmélet bohóc homoszexuális zefirelli queer


2009.01.31. 16:38 LeGars

Exhib kreativitás?

 A múltkoriban egy barátom felhívta a figyelmemet egy bloggerkolléga bejegyzésére, amelyen azóta el-elmélázok, mivel elég pontosan, pár mondatba összerántotta azt, amit én eddig több falatban, részletekben tudtam csak végiggondolni. A Magaslat blog ezt írja:

 

"az emberek életének az egyedüli értelme és célja a reprodukció.

a buzik ezért lesznek kimagaslóan exhibicionisták és próbálnak nyomot hagyni maguk után, mert felismerik, hogy rájuk nem a saját gyerekeik fognak emlékezni, hanem a környező heterókéi.

ez most kérdés?"

 

Kérdés, nem kérdés, kérdés. Az emberi élet egyedüli értelme és célja a reprodukció? Ezt talán nem állítanám, ugyanakkor hiszem, hogy minden kreatív tevékenység mögött a reprodukció ilyen-olyan formája áll: hagyni magamból valamit az utókorra; mintegy vízjelet nyomva a világ felszínén jelzem, hogy én is éltem. Egyesek ezt a családfenntartással, mások a művészeti vagy közéleti szerepvállalásukkal, esetleg mindkettővel (utódnemzéssel és művészettel) biztosítani szeretnék. Ami leginkább heteróként lehetséges.

Nyilvánvaló, hogy mi, melegek általában alternatív megoldásokban gondolkozhatunk azért, hogy ne tűnjünk el teljesen nyomtalanul. Ez megnyilvánulhat exhibicionizmusban (feltűnőskedésben akár), illetve bármilyen kreatív(-nak nevezhető) tevékenységben - és a (nyilvános) kreatív munka mélyén az exhibicionizmus, saját magunk előtérbe állítása is megúzódik).

Mindenki önmaga bebiztosítására törekszik: ha már egyszer hagyományos úton nem lehet gyermekem, jogos igényem ugyanakkor megvan arra, hogy tovább örökítsem magam, művészi vagy más kreatív tevékenységem gyümölcsét tekintem gyermekemnek.

Exhibicionizmus ez? Nem hiszem. Talán inkább egészséges önérzet.

6 komment

Címkék: művészet exhibicionizmus kreativitás reprodukció


2008.12.15. 17:20 LeGars

Merre az előre?

Ma délután indulatosan, a képernyőm előtt magányosan fröcsögve fogadtam az Alkotmánybíróság döntését, amely szerint a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló tavalyi törvény még a hatályba lépése előtt megsemmisítendő, mivel homogén csoportként kezeli a különböző és egynemű emberek párkapcsolatát, illetve tartalmaz egy olyan szabályt, amely e kapcsolatot lényegileg azonosítja a házassággal.

Na, gondoltam, már megint szar került a palacsintába, és szinte zsigerből úgy értékeltem, ismét a melegekkel lett kib...szarintva. A dühroham lecsillapodásával azonban rájöttem, nem eszik olyan forrón a kását. Egyrészt az elmeszelés nyilvánvalóan nemcsak a melegeket érinti, és nem ellenünk irányul a döntés (noha még nem tudom, mely szabályt kifogásolják). Az AB ugyanis hangsúlyozta: az azonos neműek tartós párkapcsolata számára az elismerés és védelem igénye levezethető az emberi méltósághoz való jogból, és az azonos nemű emberek számára a bejegyeztt élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása nem alkotmányellenes.

Az ebben rejlő fontos infót persze nemcsak én ismertem fel. Léderer András, az SZDSZ ügyvívője sem látja olyan szürkén a jövőt, még ha sajnálatos módon január 1-jétől nem lép is hatályba a törvény. Ő a lehető legmesszebbmenő konzekvenciát vonja le az AB határozatából. Mint az MTI-nek kifejtette, az AB két olyan dolgot is kimondott, amit eddig soha. Egyrészt a melegek párkapcsolatának bejegyzése nem számít alkotmányellenesnek, másrészt pedig az alkotmány keretein belül az azonos neműek számára létre kell hozni egy, a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely biztosítja az egyenlő méltóságú személyként való kezelésüket. Léderer ebből arra az igen fontos következtetésre jut - és itt jön a lényeg -, hogy hétfőtől az Országgyűlés mulasztásos alkotmánysértést követ el mindaddig, amíg nem hoz létre egy erre szolgáló intézményt.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Liberación homosexual: a csatát elvesztettük ugyan... de talán még azt sem.

47 komment · 3 trackback

Címkék: kapcsolat törvény alkotmánybíróság ab alkotmány élettársi bejegyzett


2008.12.12. 15:38 LeGars

Meleg Nemzet

 Ott kell kezdenem, hogy sajnos lemaradtam a Magyar Nemzet tegnapelőtti számában megjelent, a homoszexuális iskolákban való "propagálását" számon kérő cikkről. A neten azonban több forrásból is utána tudtam nézni, mi a vád a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Szimpozion Baráti Társaság iskolai ismeretterjesztő/felvilágosító előadásai ellen. 

Egy mondat igazán megragadta a figyelmemet. Ennek egyetlen szava pontosan tükrözi azt a defenzív szemléletet, amely megfogalmazóját jellemzi. A Szülők Egyesülete a Gyermekekért elnöke úgy tartja: "Ez a program nem prevenció, hanem a homoszexualitás kultúrájának terjesztése". Naná, hogy nem prevenció! A homoszexualitáson nincs mit megelőzni, vagy kialakul, vagy nem. Hiába terjesztették az  általános hetedikes biológia órán a heteroszexualitás kultúráját, és hiába volt tabu a homoszexualitás, mégis melegek lettünk, nem igaz? Nem kellett rábeszélni senkit, sőt beszélni sem kellett róla. A beszélgetés jelentősége nem a megelőzés miatt fontos, az a szerelem kérdéseiben úgyis hasztalan.

A fent idézett mondat és főként a prevenció főnév azt az attitűdöt sejteti, amely szerint a homoszexualitás, mint valamiféle drog, öl, butít és nyomorba dönt, valamiféle veszélyes ügylet, amelytől, ha egyszer belekóstoltunk, nem lehet megszabadulni. Pedig a melegség olyan, mint a sárgaborsó-főzelék, a spenót vagy - neadjisten - a gulyásleves és a palacsinta: vagy szeretjük, vagy nem. Attól, hogy ódát zengenek a müzli tápanyagtartalmáról, még nem leszek tőle függő, sőt kedvelni sem fogom. Ha pedig arra kényszerítenek, hogy a számba vegyem, egyenesen kiköpöm. 

Van persze olyan is, aki megeszi a sárgaborsó-főzeléket, ha úgy adódik, de ha nem muszáj, inkább nem kér belőle. Márpedig nem muszáj. A szex sem muszáj. Vagy ha mégis muszáj, akkor már rég nem hajlamokról és kedvtelésről beszélünk, hanem erőszakról.

Elárulok egy titkot is: van, aki hébe-hóba megkóstolja a sárgaborsó-főzeléket, mert éppen arra támadt gusztusa. Ettől azonban még nem fogja megutálni a borjúbécsit, sőt talán pont arra jön rá ismét, hogy az továbbra is sokkal finomabb. Egyébként meg mi van, ha mégis jobban ízlik neki a főzelék? Nem az a legfontosabb a számára, hogy azt egye, ami leginkább passzol az ízléséhez? És nem tökmindegy, más mit gondol arról, hogy ő sárgaborsófőzelék-fan, amennyiben esze ágában sincs mást is a saját hitére téríteni?

A Labrisz és a Szimpozion tevékenysége kifejezetten fontos. Nem azért, hogy kevesebb vagy több legyen a meleg, ebből a szempontból az ő tevékenységük nem oszt, nem szoroz, hanem azért, hogy a gyerekek idejekorán megtanulják, hogy létezik másság. És igenis, tanulják meg. Vagy azért, hogy felmérjék, nem rugdoshatják meg azt, aki máshogy él, mint ők maguk, vagy pedig azért, hogy - ha magukra ismernek e másságban, mely senkit nem károsít - ne azon gondolkozzanak, vajon hány szem C-vitamint kell lenyelniük ahhoz, hogy a másvilágra menekülhessenek. A felvilágosítás kifejezetten etikai szempontból fontos. Akár egy-két filozófiaórának is beszámítható.

Ehelyett már megint csak azt látom, hogy pont az a szülői egyesület próbálkozik ultraprotekcionista szemlélettel távoltartani a "gonoszt", amelyiknek a legfelvilágosultabbnak kellene lennie ahhoz, hogy a csemeték okos és egészséges egyénekké, ne pedig frusztrált vagy bűnbakkereső gyerek-felnőttekké váljanak.

Inkább azon rettegnek éjszaka a takaró alatt, hogy meleg nemzetté válunk, ha valaki nyíltan ki meri ejteni a száján a homoszexualitás szót, és felhívja rá a figyelmet, hogy alapjában véve semmi gond nincs azzal, ha valaki szereti a sárgaborsó-főzeléket, sőt legszívesebben mindennap azt enné.

8 komment

Címkék: egyesület felvilágosítás prevenció szülői labrisz szimpozion


2008.11.12. 18:51 LeGars

Nem hall, nem lát, csak beszél

 A nem kevés csúszás ellenére érdemesnek találtam, hogy ejtsek pár szót a megboldogult Jörg Haiderről, aki október 11-én hajnalban vesztette életét egy osztrák autópályán.

 

A sajtó Haider politikusi „munkásságának” értékelésénél tulajdonképpen többet foglalkozik a homoszexualitásának kérdésével, és az osztrák határokon túl csak most vált ismertté az, ami a kilencvenes évek eleje óta állítólag nyílt titoknak számított Ausztriában: Haider kettős életet – vagy valami ahhoz hasonlót – élt. Soha nem kérdezték, soha nem nyilatkozott a feltételezésekről. (Akármilyen felvilágosultnak szeretnénk látni Ausztriát, én magam meglehetősen bigott és képmutató társadalomnak ismertem meg.) Stefan Petzner kiborulása kellett ahhoz, hogy fellebbentsék a fátylat az addig szőnyeg alá söpört kérdésről.

 

A Haidert és különös halálát körbelengő hírekből és pletykákból kiindulva Truman Capote briliáns tényregényt írhatott volna, illetve érdekes filmtéma is válhatna belőle, noha a szüzsé nem lenne túl eredeti (már ha van ilyen egyáltalán). Az eset egy már létező forgatókönyvvel való párhuzama jár a fejemben, amióta olvastam az első híreket. Ferzan Özpetek Tudatlan tündérek című, lassan klasszikussá érő opusa hasonló esetet taglal: egy férfi autóbalesetben (!) bekövetkezett halála után a feleség felfedezi, hogy látszólag tökéletes házasságuk hátterében súlyos titok húzódik meg: szeretett férje hét éven keresztül szerelmi viszonyt folytatott. A nő a rejtély nyomába indul, és rá is talál a szeretőre, aki azonban legnagyobb meglepetésére férfi. A megdöbbentő, sőt megalázó felfedezést követően szép lassan beilleszkedik a férjét egykor körülölelő melegközösségbe, amely nagyban elősegíti, hogy megeméssze az igazságot és gyásza végére jusson.

 

Haider halála szintén csupa rejtélyt von maga után, ezért is lehetne egy fikciós mű izgalmas alapja: a szélsőjobboldaliság és a homoszexualitás nem példátlan, mégis meglepő összeegyeztethetősége; szeretője, Petzner zsidó eredete; pártja, a BZÖ "fiúklub"-jellege; a baleset valószerűtlensége és ellentmondásai; a feleség vélhető cinkossága és hallgatása az ügy kapcsán olyan elemek, amelyek fontos szerepet játszhatnának egy későbbi legendateremtésben.

 

A mítoszteremtéshez szükséges rejtélytől azonban térjünk vissza a valósághoz. A kétpólusú gondolkodás általánosságának tényét erősíti meg, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy kimondja: Haider esetleg biszexuális volt, pont. Pedig miért ne számolhatnánk ezzel az eshetőséggel? Mintha a rejtély fenntartása, a lebegtetés fontosabb lenne a tények ismereténél, mert lehetővé teszi a további csámcsogást a lerágott csonton, vagy éppen a fent említett különös, 21. századi mítoszteremtést, ahol a hős leginkább antihős. A biszexualitás végképp érthetetlen az emberek legnagyobb részének, pedig ugyanolyan jelenség, mint a hetero- és a homoszexualitás. Többek között ezért jelentett James Dean kettőssége is jó alapot ahhoz, hogy mitikus figurává nője ki magát. És megint a „kőkemény realitás” oldaláról nézve a bizonytalanságot: lehet, hogy csak annyi a baj azzal, ha valami túl egyértelmű, hogy rövidre zár egyes feltevéseket, és nem marad semmi fűszer, ami tovább borzolhatná a kedélyeinket?

31 komment · 1 trackback

Címkék: ausztria haider mítosz biszexualitás özpetek capote


2008.10.19. 10:53 LeGars

Chicago Pride School

 Chicagóban meleg iskola nyílik - járta át a napokban a magyar sajtót is a kezdeményezés híre, amelyet a chicagói oktatási hivatal indított el azzal, hogy a lehetséges új középiskolák listájára felvette a "Pride Campust" is. E posztnak nem az ugyan a célja, hogy bemutassa  a projektet, hanem hogy azt – a teljesség igénye nélkül - szélesebb kontextusba helyezze, a chicagói Sun Times cikke alapján azonban leírnám pár sor erejéig, miről is van szó. Aki már tudja, ugorjon egy bekezdést.

(Kép: menekülés a középiskolából - Éljen az egyetem?!)

 

 

Az iskola létrehozásának célja az LMBT közösség társadalmi integrációjának elősegítése, mivel megfigyelhető, hogy a meleg kamaszok az őket ért atrocitások hatására háromszor olyan hajlamosak az iskolai kimaradásra, sőt az öngyilkosságra, mint a többségi társadalomhoz tartozó társaik. A kezdeményezés ugyan nem az első, a Milwaukee-i Alliance High School kifejezetten meleg diákoknak létesült, az azonban csak 125 tanulót képes befogadni, míg a chicagói iskola ennek ötszörösét, így a nagy középiskolák közé tartozna. A saját történelem- és irodalomprogrammal rendelkező iskola "meleg hősök” előtérbe helyezésével segítené a diákok önelfogadását, noha a tanulóknak "csak" felét szeretnék a melegségük miatt felvenni, és a programban általános történelemoktatás zajlana annyi plusszal, hogy biztosítanák, a meleg történelmi személyiségek ne vesszenek a múltba. Az irodalomoktatásban e szemlélet úgy nyilvánul majd meg, hogy  James Baldwin vagy Gertrude Stein alakjára és munkásságára nagyobb hangsúlyt fektetnek.

 

A programnak persze azonnal ellenzői is akadnak. A csontig rágott egyházi félelmeket félretéve bizonyos csoportok a közpénzek elosztásának igazságáért aggódnak, mások pedig úgy ítélik, a külön iskola nem teszi lehetővé, hogy a többi iskola heteroszexuális diákjai szembesüljenek a tényekkel és megtanulják elfogadni a másságot, továbbá akadnak olyanok is, akik inkább a törvény erejével kívánnák biztosítani a meleg diákok jogait.

 

Én e két utóbbi ellenvetés kapcsán fogalmaztam meg pár kérdést, amelyekre nem kívánok egyértelmű választ adni, inkább a blogolvasók véleményére lennék kíváncsi.

 

Tény, hogy minden gettószellemiséget rendkívül ellenzek. Nem találom hosszú távú megoldásnak azt, hogy bármilyen közösség tagjai egy nekik fentről kijelölt területen tömörüljenek, mert ezáltal „kivetődnek” a társadalom egészéből, és még pontosabb és előítéletesebb ellenségképet faragnak a többség számára, amely még kevésbé ismerheti meg őket.

 

(Kép: The Bubble - a nálunk a Szigeten 2007-ben bemutatott film a háború és az egyéni szabadság párharcának szép példája.)

 

Ennek a szemléletnek is vannak ugyanakkor határai, és ez különösen érvényes a kamaszokat érintő kérdésekben, ők ugyanis sokkal kevésbé képesek szellemi síkon megvédeni magukat. A „büszkeség” a tudatossággal áll összefüggésben: mindaddig, amíg nem mértük fel identitásunk támadhatóbb részét, és magunk is sötétben tapogatózunk, sokkal befolyásolhatóbbak vagyunk. Amennyiben támadások érnek bennünket, mi magunk is hajlamosabbá válunk arra, hogy betegnek tekintsük magunkat, ne pedig állapotként fogjuk fel a különbözőségünket. Kisebbségi hovatartozásunkat előnyként megélni is igen nehezen vagyunk így képesek. Ez a kérdés identitást érintő oldala.  Közösségi szempontból még határozottabban kiállnék a melegbarát iskola létrehozása mellett, hiszen ha a normális iskolák kifejezetten kárt tesznek az egyénben (fenyegetések, kibukás, öngyilkosság...), akkor őt "alanyi jogon" meg kell védeni.

 

Itt kezdődik a kényes egyensúly kialakítása abban, hogy miként érhető el a meleg diákok – és szélesebb perspektívában a felnőttek - társadalmi integrációja.  Az iskola ellenzőinek egyik érve pont ebben rejlik: ők úgy tartják, a közösség iskolával való védelmével (körbekerítésével) szemben a törvényi szabályozás a megfelelő.

 

Az élet ugyanakkor nem minden szinten szabályozható törvényileg, és főként nem akkor, ha diákokról van szó. Egy 15-17 éves srác/lány nem azzal van elfoglalva, mik a törvény szabta lehetőségei és korlátai, hanem azzal, hogy ő mitől lesz vagány a társai szemében, és leegyszerűsítve azt tanulja, mivel tud azonosulni egyénként, és mi az, amit mereven elutasít. Amit pedig elutasít, azt önigazolásként támadja. Ez bizonyos értelemben farkastörvényekhez vezet. Klikkek alakulnak, vagy egyszerűen csak baráti körök formálódnak, és nem az állami törvények alapján fogják meghatározni a diákok, hogy kihez csapódjanak, hanem a temperamentumuk, a családi örökségük és a többségi befolyáshoz való alkalmazkodásuk mentén. Kérdés tehát, nem a melegek mindennapokban való megjelenése képes-e a leginkább eloszlatni az előítéleteket és sztereotípiákat, amelyek csúnya dolgok ugyan, de létezésüknek pont az az oka, hogy az egyén általuk kialakítja azt, mihez tartozik és mihez nem. Az identitásformálódás fontos alappillérei, későbbi leépítésük pedig a társadalom sokszínűségének elfogadását segíti elő.

 

A törvény persze sokat segíthet. Erre a legjobb példa az utóbbi időben meleg szempontból bezzeg-Spanyolország, de – egyes prágai ismerőseim elmondása alapján - a cseheknél is megfigyelhető, hogy a melegjogok kiterjesztése kedvező hatással volt a társadalmi elfogadottságra is. Mégsem gondolom azt, hogy a törvényi keretek biztosítanák a társadalom mentalitásának valós formálását. A civil társadalom és főként az emberek közötti interakció ennél sokkal jelentősebb hatást gyakorolhat, noha jóval lassabb folyamatban valósul meg: „Némá’, a Juci leszbi, a Béla meg buzi, mégis ugyanolyan jó emberek, mint mi vagyunk!”

 

A kérdés tehát ugyanaz, mint amiről a melegfelvonulás kapcsán már írtam. Mi az igazán célravezető: alulról, a civil közösség oldaláról építkezni, vagy felülről, állami szinten dönteni arról, mi az irányadó a társadalom számára? Sőt, a kettő kombinációja…?

 

Ha oktatással lehet megvédeni az egyént és formálni a közvéleményt, annak mi a formája? Jelen esetben a melegség általános elfogadására bíztatás, vagy inkább az érintett csoportok állami felkarolása, de egyben közösségen kívül helyezése? Hol áll be egyensúly a melegek gettóba tömörítése és a nagyvilágban való védelmük között?

4 komment


2008.10.11. 18:47 LeGars

Boszorkányszemle

Stílusosan Cindy Lauper Girls Just Want To Have Fun című örökzöldjére érkeztünk. Előzőleg kicsit tartottunk tőle, mégis hová visz bennünket a barátunk, aki korábban már járt a Blue River hajóra meghirdetett, egyszerűen Boat Partynak keresztelt leszbibulin, de esküdözött, hogy hatalmas ereszd-el-a-hajam dáridózásban lesz részünk. Önfeledten seggrázó csajokat, vad léggitározást és egymást náspángoló butchokat harangozott be. Tehát mindazt, amit mi, meleg srácok aligha tapasztalunk a magunk bulijaiban. Ezt látni kell! Mégsem húzhatom a haverra a vizes lepedőt, a leszbiszemle ötlete végeredményben tőlem származott, amikor egy rég nem látott barátném elhintette, péntek este boszorkánygyűlésre készül.

 

Kezdetben a hangulat minden előítéletemet megerősítette: míg a bejáratnál előkészítettem a – számunkra - meglepően olcsó, 1200 forintos beugrót, egy fekete kabát hátrabökte: - Szállj ki a hátamból, okés?! – Persze, bocsi – habogtam a törzsőrmester-asszonynak, és már láttam magam előtt, hogy a máskor egymást náspángoló butchok ez alkalommal bennünk találják majd meg a bűnbakot. A Duna vizére pillantottam: ott landolok hamarosan.

Ahogy beléptünk, nem hittünk a szememnek. Azt hiszem, a csajok sem hittek az övéknek. Öt többé-kevésbé levágósan meleg srác tolja a képét a partijukra. Már-már jelentkeztem volna, hogy "Csókolom, a szórólapon az állt, buli csajoknak és barátaiknak (♀ ♂), hát én lennék a barát. És ha már…, hát magammal hurcoltam még négyet.” De ennyire már csak nem hozhattam szégyenbe az erősebbik nemet, úgyhogy tökfejvigyorral a ruhatárhoz slisszoltam, mintha ott sem lennék, a pultra pakoltam a dzsekimet, és igyekeztem eliszkolni - mondjuk a biztos pontot jelentő bárpult felé.

 Az akklimatizálódás tehát nehezen ment. Úgy állt nekünk ez az egész, mint apáca kezében a papfasz. Barátnémat sehol nem láttam, és még nem pumpoltam magamba elég felest. Társaságunk összes tagja kissé megilletődötten figyelte, ahogy a csajok valóban önfeledten ropják a táncparketten. Két feles árából összeszedtük magunkat, és halált megvető bátorsággal behimbáltuk a fenekünket a nőtömegbe. Barátném a dj-pult előtt négy társával üvöltötte épp valamelyik Justin Timberlake-sláger refrénjét. Közöttük aztán biztonságban éreztük magunkat, végeredményben ők is kivételt képeztek: egyikük sem magyar.

 Fél óra elég volt ahhoz, hogy végre levessem a gátlásaimat, és elfogulatlanul felmérjem, hol vagyok: rá kellett jönnöm, hogy egy kurva jó muriban. A csajokon kívül ugyan nem volt ott semmi különös, mégis mintha egy idegen törzsben lennék beavatási szertartáson. Idővel még megjelent egy-két meleg, ők biztos pontot jelentettek. Némelyikük még flörtölt is társaságunk egy-két tagjával. Mindent megkaptunk tehát, ami… khm, szem-szájnak ingere.

 Persze, a fele se volt igaz annak, ami a szórólapon vagy a pride.hu beharangozójában szerepelt: nem volt grillterasz, a pesti szellő nem igazán hűsítette az agyunkat, a „legújabb zenék” a kilencvenes évek végéről, na jó, mondjuk 2004-ből származtak (Daft Punk), a kisteremben - amikor odatévedtem - indie britpop helyett rock szólt, de ez valójában nem érdekelt. Sokkal fontosabb volt, hogy végre tényleg valami újat kapok, ráadásul - szigorúan fiúval! – kedvemre smárolhatok, ha úgy tartja kedvem. Hát úgy tartotta.

  Merthogy a kezdeti bizalmatlanság után simán befogadtak minket, sőt velünk is táncoltak a lányok, akik csak mulatni akarnak, és bár a dj szemrebbenés nélkül váltott a Depeche Mode Everything Counts-áról, a Jestofunk Can We Live-jéről vagy éppen Michael Jackson Beat It-jéről  mondjuk INXS-re, időnként mégis csatakosan botorkáltunk le a táncparkettről, hogy bevedeljünk egy sört, még mielőtt szívbillentyű-zavartól dobnánk hátast. Emellett pedig végre nem azzal kellett törődni, hogy szexin kilóg-e az AussieBum alsógatya a nadrágból. A csajoknak így is jók voltunk, a fiúknak meg… Nos, mint kiderült, a fiúknak éppúgy!

A fentiek fényében azért megjegyzem, beigazolódott, hogy a két homoszexuális közeg köszönő viszonyban sincs egymással. Itt nem voltak vadul pörgő diszkólámpák, a színpadról egymást leszorító wannabe modellek, prédájukat stírölő, felszabadulni azonban kevéssé képes vadászok, és tán még a smink és a szemránckrém is kevesebb volt pár kilóval. Ugyanakkor nem ezek a bulik fogják megújítani az átlag pesti éjszakai életet – erre mintha a fiúk jóval alkalmasabbak lennének, és talán lesznek is, ha valóban ki kell majd találni valami többet annál, mint hogy gogo-fiúk riszálnak a bár és a táncparkett között. Az újítás nem is állt a lányok szándékában, ami azért egy kicsit kár. De nem is akarták magukat többnek mutatni annál, mint amik, ez pedig igazán megnyerő. Mintha egy jól megszokott heteró buliban jártam volna – ahol kivételesen mindenki a saját nemével van elfoglalva.

 Szóval merszi boka. Még ha nem is minden hétvégén kötnék ki a bringák között, és abban sem vagyok biztos, hogy ők mindig megtűrnék hímszemélyemet, meg kell hagyni, sajátos és piszok jó estében volt részem. Girls, they really just want to have fun!

7 komment